A hisztis csaj életjelet ad..:)

Mára szabadnapot vettem ki tulajdonképpen azért, hogy aludhassak egy jót. Tegnap már annyira ki voltam merülve, hogy sápadtan félrebeszéltem a munkahelyen többször is.Annyi megoldandó dolog vár rám, de többnyire csak sodródom.

Nem érzem magam annyira rosszul, amióta elfogadtam, hogy bizonyos dolgokon, bármennyire is szeretnék, nem változtathatok. Vannak napok, amikor sokkal nehezebb az átlagnál, de igyekszem hamar átlendíteni magam pozitív gondolatokkal.

Ami nagyon hiányzik a mindennapokból, az a gyengédség. Hogy tudjam, valakinek igazán fontos vagyok. Egy ölelés, egy pár meghitt szó, nagyon vágyom már utána.

Pont az autóvásárlásnál jöttem rá a napokban, mennyire jó lenne valaki, akiben vakon bízom, akire bármikor számíthatok, akinek az én dolgom legalább olyan fontos mint a saját magá. Természetesen vannak körülöttem, akik szívükön viselik a sorsom alakulását, de mégis más érzés mikor fel kell hívnom hogy segítsen már nekem, mert én baromira nem tudom hogy bonyolítsam le egyedül. A végére mégis mindig oda lyukadok ki, hogy a legjobb ha hozzászokom ahhoz, hogy magam oldjam meg a feladataimat. Egyrészt azért, mert utálok kérni. Másrészt pedig azért, mert nem állhat mellettem az életem minden pillanatban valaki. Csak először nehéz, aztán állítólag szépen lassan bele lehet rázódni.

Ma volt egy kisebb megbillenésem, elkeseredtem, hogy az ország másik végében sikerült kiszúrnom egy kis Twingót ami szóba jöhet és esélytelen hogy oda elmenjek, már csak azért is, mert ilyen távra már nem szeretne senki potyára utazni. Már kezdtek ostromolni a hülye gondolatok,  hogy az egészből semmi sem lesz és persze megint én lettem a hisztis lány. Mielőtt azonban belemerültem volna az önsajnálatba, és elhinni újra hogy milyen szar ember vagyok, mert így reagáltam valamire, eszembe jutott, hogy az elmúlt X hónapban hányszor számoltam 10-ig, milyen toleráns is vagyok és igenis félévente 1 hiszti (bár azért ezt én nem mondanám annak, de legyen) belefér. Nem veszekszem, nem nyávogok, hosszú idő óta egy hangos szavam sincsen, hadd engedjem már meg nagy ritkán ezt az elgyengülést magamnak. Ha ettől ajtók, kapuk csukódnak be, akkor legyen, felvállalom.

Totál bele lehet fásulni abba, hogy mindig mindenkihez alkalmazkodni kell, nekem nem lehet egy rossz pillanatom sem?Nem lehet kiereszteni a gőzt?A munkahelyen extrán vigyázom, mert amit x ember megengedhet magának, y embertől már rossz néven veszik. Sokat tanultam, nagyon óvatos vagyok és iszonyú sokat nyelek a kollégáimtól. No de itthon!?

Rendszerint magam okoltam mindig mindenért. Állandóan elhittem, minden amit teszek, amit mondok, nem helyénvaló.Ennek vége. Már nem gondolom hogy én vagyok a világ fekete báránya, aki mindig bevállalja a rossz lány szerepét. Igenis szerethető akarok lenni, igenis jó akarok lenne, igenis megérdemlem!Sok még a "munkám" magammal, de nem adom fel.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy én nem hibázom, nem hozok rossz döntéseket. Ezekről viszont szeretnék tudni a jövőben. Szeretném ha a körülöttem élő, számomra fontos emberek a jövőben elmondják nekem, ha valami nem tetszik velem kapcsolatban. Ezekből tudok építkezni. És ez az, ami eddig nem igazán történt meg azt hiszem. Talán az segítene, hogy még inkább magamra találjak.

Fázom:(Kicsit lehűlt. Kicsit fázik a lelkem is. De most majd jól betakarom, megvígasztalom. Nem lesz nehéz, mert alapjában véve optimista. :)

Csók mindenkinek!jó hétvégét!!

Szemétdomb

Sajnálom sajnálom..megint eltűntem. :(Nem akartam abba a hibába esni, mint korábban napló írásnál, hogy csak akkor jövök, ha valami bánt. Nem akartam egy állandóan panaszkodó, mindent borúsan látó csaj szerepében tetszelegni. Sok jó dolog pedig nem történt velem. Nagyon nehéz hetek, hónapok állnak mögöttem, de most már valóban látom a fényt az alagút végén és hiszem, hogy a jelenlegi történések egy hosszú, régóta tartó feszengő, szorongó borús időszaknak a végét jelentik. Már vissza sem tudok emlékezni, mikor éreztem magam utoljára igazán nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak. Minden ami történt körülöttem, nem előnyömre kovácsolták a személyiségem. Egy bizonytalan, önbizalomhiányos, félénk, visszahúzódó és naív lányt faragtak belőlem. Ennek igyekeztem és igyekszem a mai napig végét venni, több, kevesebb sikerrel.

Amit konkrétan állíthatok, a nagy Ő úgy fest, nem a nagy Ő. Erre már utaltak jelek korábban is, adtam hangot többször is elkeseredésemnek, most viszont, több mint 1 éve tartó bizonytalanság után eldőltnek látszik a kérdés, külön utakon folytatjuk tovább kis életünket. Hosszú sírós hónapok után beláttam, hogy mindazt amire vágyom, tőle nem fogom megkapni, hiába is reménykedem nap mint nap. Így hát a remény elszállt és maradtam a realitás talaján, tudom hogy ha ilyen hosszú idő után nem mozdult benne semmi, már nem is fog. Végül ő döntött, ő mondta ki a végszót, nem tud és nem is akar változtatni semmin velem kapcsolatban. Mást nem tehetek, csak elfogadom a tényt, hogy nem mellette fogok megöregedni, bármennyire is ez volt minden vágyam.

A helyzet viszont cseppet sem ilyen egyszerű, mint azt ide leírom. Szeretnék maradni az albérletben (amit imádok), a kutyussal. A lakás viszont üres marad, azt be kell rendezni, ami nem kis feladat, de tulajdonképpen már az sem érdekel, ha jó darabig nem lesz semmim. Érzem a lehetőséget a levegőben és magamban az erőt, hogy talpra tudjak állni. Amit viszont nem hevernék ki egykönnyen s talán soha, az az, ha Josyt is elviszi magával. Közös kutyus, nem vitatkoznék azon, kinek mennyi joga van hozzá, mert ez számomra egyértelműen 50-50%. Remélem ezt ő is belátta. Hogy neki hol és kivel lenne jobb, már nehezebb kérdés és remélem hogy a sors a lehető legjobb megoldást találja meg erre a kérdésre.

Jelenleg mint két rendes lakótárs élünk együtt, bár annál azért kicsit több is azt hiszem..én nem tudom őt közömbösnek tekinteni, hiszen az érzéseim mit sem változtak, csupán mostanra sikerült kicsit reálisabban átlátni mindent. Hogy ő mit érez és gondol, örök rejtély marad számomra is.

Jó albérletet találni nagyon nehéz. Nem sürgetek semmit, tiszteletben tartom a döntéseit, eddig úgy is mindent erőltetni akartam. Erőltetni hogy újra úgy nézzen rám mint régen, erőltetni hogy legyen már olyan mint mikor megismertem, erőltetni hogy megöleljen, vagy csak úgy megcsókoljon..mindent csak erőltetni. Ennek vége. Feladtam. Láttam hogy semminek sem volt értelme, eredménye, elengedem. Menni akar, és ha eljön az idő, úgyis megteszi. Addig is igyekszem másra fordítani fölös energiáim, kitalálni, hogyan legyek az, amit mindig is akart tőlem, egy határozott, önálló, egyedül is boldogulni tudó Nő...Hát nem ez volt a nagy vágyam, egyedül menni az úton, de ha ezt az akadályt kell most legyőznöm, megteszem.

Ami a legfontosabb, hogy összejöjjön a másik munka. Arra hogy kiderüljön még egy icipicit várnom kell, de itt nem maradhatok. Amúgy sem érzem jól magam pénzügyesként, már évek óta tudom hogy rossz dombon kapirgálok. Hát még ha minden nap látnám itt bent is, megszakadna a szívem. Munkatársak vagyunk, igaz más területen, de ilyen kis létszámnál ennek már semmi jelentősége nem lenne. Szóval kérem minden este a jó Istenkémet, menekítsen ki engem innen és mindenhonnan egy olyan helyre, ahol végre, úgy igazán ÖNMAGAM lehetek.

Most mennem kell..jövök még!