Nagyon szeretem Josyt. Hiányzik. A hétvégéken, mikor nálunk lehet, olyan nyugodtnak érzem magam. Nem foglalkozom annyit a hülye gondolataimmal, sok feladat adódik, amit el kell látni, hisz mégiscsak egy gyerekről van szó. Gyerek..jó páran néznek emiatt hülyének, mert így gondolom...
Kicsi korom óta imádom a kutyákat. Soha semmi és senki nem tudott eltántorítani tőlük. Nemrég viszont úgy alakult az életem, hogy nem tudtam/tudtunk állatot vállalni, bármennyire is szerettem volna. Már már beletörődtem, mikor Dani egy örökbefogadó napon meglátta Josefina kutyust. Szerelem volt első látásra, amit megértettem és nem éreztem féltékenységet sem. :)Próbáltuk fűzni anyukáját, hogy nála a kertben milyen jól érezné magát, természetesen számíthatna ránk, mi foglalkoznánk vele, de a másik kutyus miatt nem ment ebbe bele. Ez még rímel is..
Mi nem akartuk feladni, elkezdtük rágni magunkat, terveztünk, mit hogyan kellene, nem szerettük volna elveszíteni, annyira megszerettük. Mivel albérletünkben nem tarthatjuk, hétvégékre titokban elhozzuk és mindig nagyon szuper pillanatokat töltünk együtt. Mint egy kis család. Az idő viszont fogy.. A kutyus növekszik és már egyre inkább érezzük hogy állandó gazdira van szüksége, mert félő, hogy bár hihetetlen okos alapból, ha nincs nevelve, könnyen buta kutyussá válna..
Másik albérletet keresünk, ahol lehetőleg van udvar. És nem túl drága. De ez nehéz..Kettő van kilátásban, bár haloványak az esélyek, mégis reménykedem. A másik, hogy kire hagyhatnánk, ha mondjuk egy-egy napra el kell mennünk és őt nem vihetjük!? (Így is mindenhová cipeljük ahová csak lehet.) Ahogy ismerem a környezetemet, nem nagyon számíthatnánk ebben senkire. Gondolják, ti vállaltátok, oldjátok meg. Nehéz ez..szemben úszunk az árral, de nem tudjuk elengedni a mancsait...Ez a bizonytalanság pedig senkinek sem jó. Csak tudnám miért hajtja mindenki, hogy a kutya az gond..majd meglátjátok mit vállaltok..Miért!?A gyerek az nem!?Éppúgy felelősség, bizonyos kötöttség és több feladat. Én nem félek ettől. Nem szabadna félni ettől. Nem szabadna így gondolni erre. Az miért nem jut senkinek az eszébe, hogy mennyi örömöt szerez nekünk, hogy milyen jól érezzük magunkat együtt, hogy már most mennyi fegyelmet és kitartást tanultunk tőle!?Nem számít az internet, nem a tévé előtt ülünk órákat..Ez lenne a gond?Hogy el kell vinni sétálni (vagy csak ki kell engedni a levegőre), enni kell neki adni, hogy esetleg gyakrabban kell takarítani a szőre miatt (ami nem mellésleg vetekszik az általam elhullatott hajmennyiséggel), hogy nagy ritkán igen, kell a család támogatása is..
Az biztos hogy lassan döntést kell hoznunk. Megint csak azt tudom írni, hogy majd a sors eldönti, biztos most is van valami terve. Mindig van. Nemsokára úgyis kiderül!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése