Egy blogtársam naplójából..

"Muszáj tisztában lennünk az értékeinkkel, az értékünkkel, tudni kell, hogy mennyit érünk és az alá nem szabad adni. Méltó társra van szüksége mindenkinek, nem egy olyan valakire, aki akárki lehetne, a lényeg csak a megléte.
Ha sikerül megtalálni azt a valakit, aki ilyen, könnyen elkerülhető a csalódás, hiszen a méltó partner egyenes, őszinte és megbízható. Nem fog bántani. Mert tudja, hogy az milyen, tudja, hogy mekkora fájdalmat okozna. A méltó pár érzelmileg sokkal intelligensebb annál, semhogy kihasználja és lábtörlőnek nézze azt a Nőt, aki tisztában és békében van önmagával, hiszen az ilyen Nő (is) nagyon ritka kincs.
Az értékes Nő értékes Férfit érdemel és viszont."

No, hát erra az útra igyekszem rálelni én is..

Hiányzik...sokminden...

De megtalálom:)

Egyszer valaki azt mondta nekem: "A lepény hal meg utoljára..."

Dühös vagyok..inkább feszült..ingerlékeny és kimerült. Itt a nyár, mindenki tervez, ha komolyabb dolgot nem is, egy kis együtt töltött időt..

Kezdem magam szánalmasnak gondolni..Ááááá...Nem azt kéne erősítenem inkább hogy értékes Nő vagyok?Egy fekete pont magamnak..Hát minek járok én csakra-tanfolyamra ha nem tanulok belőle!?:)

Jó éjt!

Csak egészségesen..

Dani szerint úgy rákaptam a turmixra és az egészséges táplálkozásra, hogy a végén még bezöldülök:)

A mai alkotásom szörnyű lett, soha ne tegyetek a zeller leveléhez grapefruitot. Hiába igyekeztem kompenzálni banánnal és almával, a végeredmény egy nagyon keserű akármi lett, amit bár próbáltam legyűrni a torkomon, mert egészséges, de nem ment. Hogy erre előbb nem gondoltam..

Tegnapelőtt "leszüreteltem" az első saját termesztésű spenót adagot..főzit csináltam belőle, alig várom az ebédidőt..

A kicsi kocsiról egy vicces képet töltök fel, éppen Papa próbál vele betolatni két autó közé:)Több-kevesebb sikerrel..:)



A végére pedig Josyt hagytam, hiába próbáljuk leszűkíteni a kanapébéli helyét, mindig kitalál valamit hogy ne tudjak ellenálni.:)

Jó hétvégét mindenkinek!



Újabb megmérettetés..újabb hét

Helló, halló!:)

Csak bejelentkeztem. Hogy leírjam, jól vagyok. A körülményekhez képest. Remélem Isten szeret, sőt tudom hogy szeret és majd lesz jobb is. :)Ez csak valami edzőtábor féle és azért kapom, hogy ha egyszer nagyon jó lesz minden, igazán tudjam értékelni.

Jelentem, 4.napja hogy reggelente zöld turmixot iszom. Aki ismeri, az már tudja milyen jó, aki nem, az próbálja ki feltétlenül. Nem kellenek a drága vitaminok, mesterséges szerek, semmi..csak összegyűjteni a kertből, rétről mindazt, ami zöld:)Hozzáteszünk egy kis gyümit, tiszta vizet és mehet a turmixgépbe. A lényeg a 40:60-as arány. (zöld levél-gyümölcs)


Mai receptem: Egy marék kelkáposzta levél, 1 alma, 5-7 szem eper, egy pohár víz.

Tegnapi finomság: 1 banán, 1 marék saláta levél, 2 alma, 2 dl víz.

A lényeg, hogy minden használható, amit máskor talán kidobnánk. (Sárgarépa zöldje, retek zöldje stb..)De isteni a sóska, spenót is.


Annyi képpel lógok már, de amikor van lehetőségem írni, nincsenek képek nálam. Pótolok mindent. ÍGÉREM!

Visszatekintő

Tudom tudom..már megint olyan rég jártam itt, hogy alig jutott eszembe a jelszavam. Az persze nem azt jelenti, hogy a többieket nem olvastam, csak az írásig nem jutottam. Azt hiszem, vázlatpontokba szedem a történéseket és nagy vonalakban mindenről megemlékezem picit.

Hol is kezdjem...

Család:

Tesóék itthon voltam pár hetet, szerencsére sikerült elég időt töltenünk együtt, nem úgy ahogy korábban. Persze még ez sem elég, mert a jóból ugye mindig több kellene, de azért nem leszek telhetetlen. Voltak kellemes és kellemetlen percek, de azt hiszem, a rossz dolgokon túl kell lépni és örülni egymásnak. Most már tényleg csak mi maradtunk, akik számíthatunk egymásra és nem szabad hogy bármi is elrontsa ezt. Mindig is lesznek feszültségek és félreértések családon belül, érdemes csak abba energiát fektetni, ami valóban fontos. Remélem hogy hamarosan látom őket és nem kell várnom addig, amíg újra hazautaznak. Szeretnék nagyon elmenni hozzájuk pár napra majd, de egyedül nem olyan jó nekivágni. Szóval nem is élem bele magam.

Otthon:

Hát ez az a pont, amire nem tudok túl sok mindent reagálni. Az nincs. Tulajdonképpen nem is volt soha. Otthonunk nekünk akkor lesz, ha majd teremtünk magunknak. Bár arra még jó sokat kell várni, de bízom benne hogy egyszer lesz egy igazi. Pici korunktól fogva arról szólt az életünk, hogy egyik helyről költöztünk a másikra. Két évnél tovább sehol sem laktam. Ebből kifolyólag sorozatosan vesztek el a kézzel fogható emlékeink. Dobozokból ki és dobozokba be. Közben egy-egy fel is szívódott. Aztán lassan megszokottá vált ez a vándorlás. Már amennyire meg lehet ezt szokni. Anyu végül 6 éve tudott venni egy kis lakást, ahol a leghosszabb ideig táborozhattunk. Talán ez az egy volt otthonnak nevezhető, ahová bármikor mehettünk, ha úgy alakult. Eddig. Mostanra a körülmények úgy alakultak, annyira szétszéledtünk, hogy nem volt értelme az üres lakást sem eladni, sem pedig potyára fizetni a rezsit. (Ami ugye van lakóktól függetlenül is. ) Arra jutottunk, összeszedjük amink még maradt és átmenetileg átengedjük másoknak. Csupán 8 dobozt raktam össze, olyan holmikat, amelyek a múltat jelképezik számomra. Emlékek, régi cuccok, na és persze a még jó lesz valamire tárgyak kerültek becsomagolásra. Ezután egy padláson pihennek majd, ki tudja meddig…

Nem egyszerű ez. Nem tartozni igazán sehová. Nagyon régen kialakult ez már és elég nagy sebeket okozott, de azt hiszem, már túl vagyok ezen. Valószínűleg ezért ragaszkodom annyira az oladi kis albérlethez is, mert ez az első hely, ahol igazán jól érzem magam, ahol szeretek felébredni és nem érzem magam idegenül. Ésszerűbb az lett volna, ha én költözöm a panelba és onnan járok dolgozni. Anyagilag nem biztos, hogy így kifizetődőbb lenne, de mégiscsak saját tulajdon. Én viszont nem akartam már többször megfutamodni, nem akartam megint az lenni, aki összecsomagol és felad mindent. Kialakítottam a mindennapokat és bár elég rugalmasnak tartom magam, ha már így is rengeteg változás várható körülöttem, ne kelljen még jobban szenvedni. Mikor valami nagyon fáj, felsétálok a kert végébe és bámulom a várost. Megnyugtat. Más érzés, amikor a 9. emelet ablakából tettem ugyanezt. Tehát így döntöttünk, és ahogy mondani szoktuk, majd valami lesz.

Munka

Ausztria egyelőre várat magára. Sajnos végül visszavonták az ajánlatot, a csökkent forgalomra hivatkozva. Persze kedvesek voltak, bíztattak, ez nem jelenti azt, hogy az egészből később egyáltalán nem lesz semmi bla-bla-bla, de erre már nem szabad alapoznom. Ismét ott vagyok ahol tartottam, keresem a kiutat. Állásajánlatokat bújok és bizakodom. Most már enyhült valamit a helyzet, de minden reggel gyomorideggel érkeztem dolgozni, remegett a kezem, vajon ma mi vár rám. Rossz hangulat és rosszindulatúság jellemezte a mindennapokat. Ma már nagyjából lepereg, rájöttem, hogy azzal is csak magamnak ártok, míg az érintettek nyugodt lelkiismerettel, békésen hajtják álomra a fejüket. Nagy hírem ebben a témában sincsen, de tudom, hogy ez nem lesz mindig így.

Magánélet

Hát elérkeztünk az utolsó ponthoz, amiről regényt tudnék írni, talán egyszer meg is teszem.:)Azt hiszem, hogy életem legrosszabb döntését hoztam, amikor belementem egy munkahelyi kapcsolatba. Akkor ez eszembe sem jutott, mekkora kárt okozhat a kapcsolatunkban. Túl sok mindent vittem haza és túl sok terhet raktam rá. Természetesen a mai napig azt vallom, ha igazán szeretünk, akkor minden súlyt el kell viselni annak érdekében hogy egyszer jobb lesz. Mert mindig jobb lesz ha akarjuk. Egyre inkább látom, mennyire mások vagyunk, és hogy mennyivel másabb dolgokra vágyunk. Nem egy az értékrendünk sem. Nincs meghittség és lelki kapcsolat köztünk, ami korábban alapja volt az egésznek. Ahhoz hogy más legyen, mindkét félre szükség van. Lehet változtatni, megmenteni dolgokat, de csakis együtt és teljes erőbedobással, nem zsebre tett kézzel várva a csodát. Gyakran teszem fel a kérdést magamnak, vajon mit csináljak másként, mi az, amit tennem kellene, hogy működjön. Biztosan éppúgy hibás vagyok, csak nem találom a helyes megoldásokat. Az lenne jó, ha túljutnék a sérelmeken és annak ellenére, hogy nem kapom meg a kellő közeledést, meg tudjak tenni bizonyos lépéseket, meg kellene próbálnom nekem közeledni, de mivel úgy látom, nem igényli, ezért inkább visszahúzódok a házamba én is. Az igazi tulajdonképpen az lenne, ha beszélne a vágyairól, vagy arról, ami benne zajlik, hátha akkor könnyebb lenne, mert néma gyereknek az anyja sem érti a szavát ugye..Ha elmondaná, mi az, ami bántja velem kapcsolatban, mi az, ami jólesne neki és mi az, ami nem. Értelme ennek is csak akkor lenne, ha valóban látja még az esélyét a közös jövőnek. A fene sem tudja, miért olyan nehéz ezt lezárnom. Sokan biztos hülyének tartanak, nem értik, miért csinálom ezt, hisz ők nem kínlódnának ennyit senkiért. Tény, már másfél éve tart ez a bizonytalanság, mégsem tudom lezárni és ennek valami oka van.

Még mindig irigykedve figyelem a párokat, akik ölelkeznek, akiket megpuszilnak, akik együtt terveznek, együtt gondolkoznak, elkötelezik a másik felé magukat, akik tudják, milyen is az igazi összetartozás.

Más

Vettem egy kicsiket Renault Twingo-t. Nagyon szeretem. Elsősorban az osztrák munka miatt gondoltam, de most hogy nem jött össze sem keseredtem el, mert ez az első dolog, ami igazán az enyém:)Igaz, az autó csak a pénzt viszi, de ebben a bizonytalan helyzetben úgy gondolom jól jön. Majd töltök fel róla képet is.

Voltam ayurvédikus masszázson. Hát ez megint nem semmi..Mondanám hogy bárkinek ajánlom, de le kell győzni hozzá azért a gátlásokat (egy szál lepedőben fekszik az illető és a feje tetejétől a lábujja hegyéig "átsimogatják"), ami nekem baromira nem ment könnyen, végül mégis elérte a célját. Megkaptam a kellő felfrissülést és energiákat. Ráadásul egy lépést tettem megint affelé hogy "kinyíljon a kincsesláda".:)(Ahogy Karesz mondaná..)

Az elmúlt hónapok alatt többször vettem részt a meditációs önismereti tréningeken Anitánál, ahol megállapítottam mennyit "fejlődtem" az elmúlt évek alatt és jelentkeztem a holnap induló 8 részes csakratanfolyamra, ahol remélhetőleg megtanulom megnyitni és kezelni a csakráimat.

Elkezdtem futni is a Johitól kapott edzésterv szerint, de egy több hétig tartó náthás köhögéses vírus miatt abba is hagytam és azóta még nem indultam útnak újra. De a hétre tervezem ismételten elindulni és igyekszem végig csinálni rendesen.

Ja igen!Találkoztam Johival és nagy élmény volt:)Örülök hogy személyesen is megismerhettem.:D

Remélem ha hazajön, újra látom!

 

Mára ennyi..

A hisztis csaj életjelet ad..:)

Mára szabadnapot vettem ki tulajdonképpen azért, hogy aludhassak egy jót. Tegnap már annyira ki voltam merülve, hogy sápadtan félrebeszéltem a munkahelyen többször is.Annyi megoldandó dolog vár rám, de többnyire csak sodródom.

Nem érzem magam annyira rosszul, amióta elfogadtam, hogy bizonyos dolgokon, bármennyire is szeretnék, nem változtathatok. Vannak napok, amikor sokkal nehezebb az átlagnál, de igyekszem hamar átlendíteni magam pozitív gondolatokkal.

Ami nagyon hiányzik a mindennapokból, az a gyengédség. Hogy tudjam, valakinek igazán fontos vagyok. Egy ölelés, egy pár meghitt szó, nagyon vágyom már utána.

Pont az autóvásárlásnál jöttem rá a napokban, mennyire jó lenne valaki, akiben vakon bízom, akire bármikor számíthatok, akinek az én dolgom legalább olyan fontos mint a saját magá. Természetesen vannak körülöttem, akik szívükön viselik a sorsom alakulását, de mégis más érzés mikor fel kell hívnom hogy segítsen már nekem, mert én baromira nem tudom hogy bonyolítsam le egyedül. A végére mégis mindig oda lyukadok ki, hogy a legjobb ha hozzászokom ahhoz, hogy magam oldjam meg a feladataimat. Egyrészt azért, mert utálok kérni. Másrészt pedig azért, mert nem állhat mellettem az életem minden pillanatban valaki. Csak először nehéz, aztán állítólag szépen lassan bele lehet rázódni.

Ma volt egy kisebb megbillenésem, elkeseredtem, hogy az ország másik végében sikerült kiszúrnom egy kis Twingót ami szóba jöhet és esélytelen hogy oda elmenjek, már csak azért is, mert ilyen távra már nem szeretne senki potyára utazni. Már kezdtek ostromolni a hülye gondolatok,  hogy az egészből semmi sem lesz és persze megint én lettem a hisztis lány. Mielőtt azonban belemerültem volna az önsajnálatba, és elhinni újra hogy milyen szar ember vagyok, mert így reagáltam valamire, eszembe jutott, hogy az elmúlt X hónapban hányszor számoltam 10-ig, milyen toleráns is vagyok és igenis félévente 1 hiszti (bár azért ezt én nem mondanám annak, de legyen) belefér. Nem veszekszem, nem nyávogok, hosszú idő óta egy hangos szavam sincsen, hadd engedjem már meg nagy ritkán ezt az elgyengülést magamnak. Ha ettől ajtók, kapuk csukódnak be, akkor legyen, felvállalom.

Totál bele lehet fásulni abba, hogy mindig mindenkihez alkalmazkodni kell, nekem nem lehet egy rossz pillanatom sem?Nem lehet kiereszteni a gőzt?A munkahelyen extrán vigyázom, mert amit x ember megengedhet magának, y embertől már rossz néven veszik. Sokat tanultam, nagyon óvatos vagyok és iszonyú sokat nyelek a kollégáimtól. No de itthon!?

Rendszerint magam okoltam mindig mindenért. Állandóan elhittem, minden amit teszek, amit mondok, nem helyénvaló.Ennek vége. Már nem gondolom hogy én vagyok a világ fekete báránya, aki mindig bevállalja a rossz lány szerepét. Igenis szerethető akarok lenni, igenis jó akarok lenne, igenis megérdemlem!Sok még a "munkám" magammal, de nem adom fel.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy én nem hibázom, nem hozok rossz döntéseket. Ezekről viszont szeretnék tudni a jövőben. Szeretném ha a körülöttem élő, számomra fontos emberek a jövőben elmondják nekem, ha valami nem tetszik velem kapcsolatban. Ezekből tudok építkezni. És ez az, ami eddig nem igazán történt meg azt hiszem. Talán az segítene, hogy még inkább magamra találjak.

Fázom:(Kicsit lehűlt. Kicsit fázik a lelkem is. De most majd jól betakarom, megvígasztalom. Nem lesz nehéz, mert alapjában véve optimista. :)

Csók mindenkinek!jó hétvégét!!

Szemétdomb

Sajnálom sajnálom..megint eltűntem. :(Nem akartam abba a hibába esni, mint korábban napló írásnál, hogy csak akkor jövök, ha valami bánt. Nem akartam egy állandóan panaszkodó, mindent borúsan látó csaj szerepében tetszelegni. Sok jó dolog pedig nem történt velem. Nagyon nehéz hetek, hónapok állnak mögöttem, de most már valóban látom a fényt az alagút végén és hiszem, hogy a jelenlegi történések egy hosszú, régóta tartó feszengő, szorongó borús időszaknak a végét jelentik. Már vissza sem tudok emlékezni, mikor éreztem magam utoljára igazán nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak. Minden ami történt körülöttem, nem előnyömre kovácsolták a személyiségem. Egy bizonytalan, önbizalomhiányos, félénk, visszahúzódó és naív lányt faragtak belőlem. Ennek igyekeztem és igyekszem a mai napig végét venni, több, kevesebb sikerrel.

Amit konkrétan állíthatok, a nagy Ő úgy fest, nem a nagy Ő. Erre már utaltak jelek korábban is, adtam hangot többször is elkeseredésemnek, most viszont, több mint 1 éve tartó bizonytalanság után eldőltnek látszik a kérdés, külön utakon folytatjuk tovább kis életünket. Hosszú sírós hónapok után beláttam, hogy mindazt amire vágyom, tőle nem fogom megkapni, hiába is reménykedem nap mint nap. Így hát a remény elszállt és maradtam a realitás talaján, tudom hogy ha ilyen hosszú idő után nem mozdult benne semmi, már nem is fog. Végül ő döntött, ő mondta ki a végszót, nem tud és nem is akar változtatni semmin velem kapcsolatban. Mást nem tehetek, csak elfogadom a tényt, hogy nem mellette fogok megöregedni, bármennyire is ez volt minden vágyam.

A helyzet viszont cseppet sem ilyen egyszerű, mint azt ide leírom. Szeretnék maradni az albérletben (amit imádok), a kutyussal. A lakás viszont üres marad, azt be kell rendezni, ami nem kis feladat, de tulajdonképpen már az sem érdekel, ha jó darabig nem lesz semmim. Érzem a lehetőséget a levegőben és magamban az erőt, hogy talpra tudjak állni. Amit viszont nem hevernék ki egykönnyen s talán soha, az az, ha Josyt is elviszi magával. Közös kutyus, nem vitatkoznék azon, kinek mennyi joga van hozzá, mert ez számomra egyértelműen 50-50%. Remélem ezt ő is belátta. Hogy neki hol és kivel lenne jobb, már nehezebb kérdés és remélem hogy a sors a lehető legjobb megoldást találja meg erre a kérdésre.

Jelenleg mint két rendes lakótárs élünk együtt, bár annál azért kicsit több is azt hiszem..én nem tudom őt közömbösnek tekinteni, hiszen az érzéseim mit sem változtak, csupán mostanra sikerült kicsit reálisabban átlátni mindent. Hogy ő mit érez és gondol, örök rejtély marad számomra is.

Jó albérletet találni nagyon nehéz. Nem sürgetek semmit, tiszteletben tartom a döntéseit, eddig úgy is mindent erőltetni akartam. Erőltetni hogy újra úgy nézzen rám mint régen, erőltetni hogy legyen már olyan mint mikor megismertem, erőltetni hogy megöleljen, vagy csak úgy megcsókoljon..mindent csak erőltetni. Ennek vége. Feladtam. Láttam hogy semminek sem volt értelme, eredménye, elengedem. Menni akar, és ha eljön az idő, úgyis megteszi. Addig is igyekszem másra fordítani fölös energiáim, kitalálni, hogyan legyek az, amit mindig is akart tőlem, egy határozott, önálló, egyedül is boldogulni tudó Nő...Hát nem ez volt a nagy vágyam, egyedül menni az úton, de ha ezt az akadályt kell most legyőznöm, megteszem.

Ami a legfontosabb, hogy összejöjjön a másik munka. Arra hogy kiderüljön még egy icipicit várnom kell, de itt nem maradhatok. Amúgy sem érzem jól magam pénzügyesként, már évek óta tudom hogy rossz dombon kapirgálok. Hát még ha minden nap látnám itt bent is, megszakadna a szívem. Munkatársak vagyunk, igaz más területen, de ilyen kis létszámnál ennek már semmi jelentősége nem lenne. Szóval kérem minden este a jó Istenkémet, menekítsen ki engem innen és mindenhonnan egy olyan helyre, ahol végre, úgy igazán ÖNMAGAM lehetek.

Most mennem kell..jövök még!

Megerősítések

Még mindig itthon, de már sokkal jobban. Azon kivül, hogy egész nap folyik az orrom, semmi panaszom. Dolgozni csak hétfőtől megyek újra. Jó ez a kis kényszerpihenő, szeretem ahogy telnek az órák. Csendesen, nyugalomban. Nem ér semmi negatív inger, vagy bármi ami szomorúságot okozna. Olyan kedves szavakat kapok ismerösöktől, amik mostanában nagyon hiányoznak a mindennapokból amúgy is. Legutóbb pl. az a csajszi írt nekem, akivel egy időben voltunk a kórházban. Váltottunk pár sort, mire írta hogy tök örül annak, hogy egy ilyen ilyen kedves, életvidám emberrel hozta össze a sors..Alig találkoztunk párszor és ami azt illeti nem is voltam a legjobb formámban, mégis ezt szűrte le rólam...hm.. Ezen elgondolkoztam. Egy jó ideje már, hogy senkinek sem hazudok azzal kapcsolatban, hogy is vagyok. Ha érdeklődnek, már rég nem mondom hogy minden happy és hogy no problem. Nem játszom meg a viselkedésem és nem taktikázom. Már annyira átbillent a mérleg, hogy többször azt gondoltam, ennél fásultabb és életuntabb már nem is lehetnék, jobb lenne ha visszavennék kicsit.:) Erre jönnek új emberek az életembe és teljesen más képet adnak rólam, ami meglep. Így hát örültem, hogy még minden nincs veszve:)Mert igenis jó a megerősítés, annak ellenére hogy nem vagyok kisgyerek.

Egy nőnek arra szüksége van. Egészen élete utolsó pillanatáig. Még annak is szüksége van rá, aki látszólag kemény és magabiztos. Mert hát ugye azt is tudjuk..hogy legtöbbször ez valóban csak látszat.

Az itthon tölttött időt arra szántam, hogy rendet tettem a fejemben, sokat olvastam és lecsillapodtam. Nagy szükségem volt rá, annyi minden történt az elmúlt időszakban. Ami a legfontosabb, valahogy elmúltak a görcsös ragaszkodásaim dolgokhoz, el tudtam engedi ezt-azt. Most már, ha bántanak is dolgok (mert bántanak ez tény), tudok hinni abban, hogy ez nem lesz mindig így, csak türelmesnek kell lennem továbbra is. Csak még egy picikét...

Olyan kedves velem a külvilág, nem győzök hálát adni azért, mert olyan értékes emberek bizalmát tudhatom magaménak, akiknek a barátsága sokat jelent nekem és ez segít túljutnom a rossz pillanatokon. Úgy megölelgetném őket minden nap. De remélem ezt érzik.

Ma  végre kimozdultam és elmentem az erdőbe sétálni a kutyussal. Annyira jó volt. Gyönyörű. Minden olyan hófehér és nyugodt volt. Bár rendesen ziháltam, van mit erősödnöm. Tápi lettem..Egyszer még a szél is meglökött.:D Viszont az étvágyam újra a régi és lassan elkezdhetek mozogni.

Egyébént semmi küli. Hetek óta itthon és pihi.

Újra hétvége.Egy újabb hétvége..

Home, sweet home

Egy ideig megint "elfoglalt" voltam, túlestem egy orrsövény műtéten. Ma jöttem haza a kórházból, szerencsére pozitív élményekkel. A műtét szerintem jól sikerült, csak picit izgultam, de mindenki jó fej volt. A kórterem tiszta volt és biztonságos, talán még barátságos is. A nővérek kedvesek, a kaja sem volt  borzasztó, úgyhogy a legtöbb előítéletemre rá cáfoltak.

Azért vártam hogy jöhessek, főleg hogy tegnap kaptam egy idősebb szobatársat, aki úgy horkolt, hogy kérnem kellett valami nyugtatót, hogy tudjak aludni. Nem hazudok, a folyosó végén lehetett hallani. Néha még olyan érzésem is volt, hogy megfullad..szerintem ez  nem egészséges, de ő tudja. Persze ma reggel mikor azt mondta hogy nem horkol csak szuszog, majdnem leestem az ágyból, no de inkább visszafogtam magam.A lényeg hogy ő csak tegnap csatlakozott, így egy éjszakát kellett kibírni.

Kivették a tamponokat is, most itthon ürülget és nem mondom hogy nem kellemetlen, de ez a legkevesebb..már most érzem ahogy átjárja a tiszta oxigén a légzőjárataim..mi lesz ha már begyógyul..jujj de várom.:)

Amint elmúlik ez a kemény hideg és az orrom is helyrejött, nekiveselkedem a futás tudományának.Nem tudom mennyire leszek rá alkalmas, de muszáj sportolnom és a lakóhelyem adottságai teljesen megfelelnek ennek. Majd kérek tanácsokat a szakértő blogtársaimtól:)

Addig viszont még van egy kis időm és ezt igyekszem a regenerálódásra és a lelki felkészülésre fordítani. Na és blog olvasásból is van mit behoznom..Németezni is kell és az angol is fontos. Annyi de annyi mindent szeretnék csinálni..most végre érzek is erőt magamban. No de most egyből lekopogtam..

Mára csak ennyi mert imádott kutyuskám már szétkaparta a kézfejem, jön egy kis játék..Nem szereti ha netezem:)

Péntek

Hogy egy kicsit pozitívabb dolgokról írjak, miután sikerült a temetéssel kapcsolatban mindent elrendezni, egy nagy kő leesett a szívemről és egyfajta nyugodtság futott rajtam végig. Nem is gondoltam hogy ennyi macera van. Szerencsére mindenki nagyon kedves, rugalmas és segítőkész volt velünk. Hétfőn búcsúzunk aputól, testvéremmel megegyeztünk, hogy szűk családi körben. Jobb lesz így. Vasárnap éjjel érkeznek haza. Nagyon várom őket!Persze az apropója sajnálatos, de együtt még könnyebb minden.

Van más is, de azt nem írhatom le, amíg nem bíztos. Munkával kapcsolatos, kicsit feltöltött a tegnapi nap. Most csak ennyi, aztán a részleteket később.

Szerencsére nem esik nehezemre észrevenni azt, hogy a csupa rossz doldok mögött mindig van valami bíztató is. Lehet hogy csak apróka, de ott van. 

Fogadalmak

Megfogadtam, hogy idén nem fogok annyit sírni. Nem jött össze..még nem. Keményen indult ez az évem is, de remélem, hogy az „erős”kezdés után végre valami jó is jön.

Elvesztettük apukámat előző hétvégén. Nem voltunk jóban, ez tény. Nem ő volt a világ legjobb apukája, ez is tény. És az is, hogy magának köszönhet mindent, ami történt vele. DE! Ő az apukám volt, akinek részben köszönettel tartozom magamért (és nem vagyok ego) és a  tesómért. Aztán úgy kb. ennyiben ki is merült, de ugyan miért is kellene ennél több nekem!? Élek, valamiért a világon vagyok, ha most még nem is találom a helyem benne, azért tudom, hogy nem téblábolok itt hiába, ahogy senki sem. Ha apu nem lett volna, nem lenne ilyen a lelkem, amit nem cserélnék el semmi pénzért sem. Akkor sem, ha ebből egyelőre inkább csak hátrányom származott, minden téren. (Munkában, magánéletben)Aztán itt az öcsém, akinek szintén olyan szíve van, hogy csak na, tudom jól, hogy mi sosem leszünk rosszban és tudom hogy mi sosem fogunk elszakadni és sosem fogunk egymásra kígyót-békát kiabálni. Ott leszünk egymás mellett a bajban, ahogy eddig is. Ha apu nem lett volna, az én tesóm valószínűleg már elfelejtette volna, hogy létezem, de nem, naponta igényli, hogy hallja a hangom skype-on (még ha sajnos nincs is mód) és mindig megtesz mindent azért, hogy én érezzem, nem vagyok egyedül. Szóval apu elment, de itt hagyott nekünk két értékes lelket, amiért megérdemli a köszönetet, a hálát és a méltó búcsút.

A családját nem minősítem, az anyukája és a testvére elmehetnek a fenébe  (vagy ahová akarnak), mi pedig megtesszük, amit lehet. Első körben úgy döntöttünk, elhozatjuk Sárvárra Budapestről és itt temetjük el. A folyamatok emiatt jelentősen elhúzódnak, de most már rajzolódni látszik a dátum, az időpont, holnap megyek a sárvári irodába. A fővárosi temetkezés nagyon korrekt volt, Dani találta őket, hálával tartozom neki és nekik hogy levettek egy csomó terhet a vállamról.

Egyelőre ennyi, semmi sincs rendben konkrétan. A munkám kaotikus, ezen igyekszem változtatni, remélem lesz eredménye. Hoztam egy döntést, ami nem bizonyul helyesnek, de már nincs visszaút. Legalább döntöttem. Életemben először. Ez nem igaz. Nem először. Csak úgy írtam, de nem igaz.

Megfogadtam még többek között, hogy egyenesbe teszem magam anyagilag, de olyan szánalmasnak hallom ezt kivülről egy ilyen típusú nőtől, amilyen én is vagyok. Már rég nem ezen kéne annyit agyalnom, de muszáj. Valami lesz. Most úgysincs időm annyit töprengeni, rágódni.

Első munkanap

Üdv. Mindenkinek immáron az Új évben!Én személy szerint már nagyon vártam, már csak azért is, mert egy új esztendő mindig jó lehetőség a fogadalmak megvalósítására. Én is tettem és azon leszek hogy ne térjek el túlzottan a terveimtől, vágyaimtól.

Az Ünnepek elmúltak, idén is csodaszép volt a karácsonyfa, meghitt a hangulat, csak az idő repült gyorsabban.Sajnos pihenésben és kikapcsolódásban idén nem volt részünk, talán majd egyszer..

Újra itt, azt nem állítom, hogy újult erővel, de bizakodva és kitartóan.:)

Boldog Új Évet Kívánok!!!!