Visszatekintő

Tudom tudom..már megint olyan rég jártam itt, hogy alig jutott eszembe a jelszavam. Az persze nem azt jelenti, hogy a többieket nem olvastam, csak az írásig nem jutottam. Azt hiszem, vázlatpontokba szedem a történéseket és nagy vonalakban mindenről megemlékezem picit.

Hol is kezdjem...

Család:

Tesóék itthon voltam pár hetet, szerencsére sikerült elég időt töltenünk együtt, nem úgy ahogy korábban. Persze még ez sem elég, mert a jóból ugye mindig több kellene, de azért nem leszek telhetetlen. Voltak kellemes és kellemetlen percek, de azt hiszem, a rossz dolgokon túl kell lépni és örülni egymásnak. Most már tényleg csak mi maradtunk, akik számíthatunk egymásra és nem szabad hogy bármi is elrontsa ezt. Mindig is lesznek feszültségek és félreértések családon belül, érdemes csak abba energiát fektetni, ami valóban fontos. Remélem hogy hamarosan látom őket és nem kell várnom addig, amíg újra hazautaznak. Szeretnék nagyon elmenni hozzájuk pár napra majd, de egyedül nem olyan jó nekivágni. Szóval nem is élem bele magam.

Otthon:

Hát ez az a pont, amire nem tudok túl sok mindent reagálni. Az nincs. Tulajdonképpen nem is volt soha. Otthonunk nekünk akkor lesz, ha majd teremtünk magunknak. Bár arra még jó sokat kell várni, de bízom benne hogy egyszer lesz egy igazi. Pici korunktól fogva arról szólt az életünk, hogy egyik helyről költöztünk a másikra. Két évnél tovább sehol sem laktam. Ebből kifolyólag sorozatosan vesztek el a kézzel fogható emlékeink. Dobozokból ki és dobozokba be. Közben egy-egy fel is szívódott. Aztán lassan megszokottá vált ez a vándorlás. Már amennyire meg lehet ezt szokni. Anyu végül 6 éve tudott venni egy kis lakást, ahol a leghosszabb ideig táborozhattunk. Talán ez az egy volt otthonnak nevezhető, ahová bármikor mehettünk, ha úgy alakult. Eddig. Mostanra a körülmények úgy alakultak, annyira szétszéledtünk, hogy nem volt értelme az üres lakást sem eladni, sem pedig potyára fizetni a rezsit. (Ami ugye van lakóktól függetlenül is. ) Arra jutottunk, összeszedjük amink még maradt és átmenetileg átengedjük másoknak. Csupán 8 dobozt raktam össze, olyan holmikat, amelyek a múltat jelképezik számomra. Emlékek, régi cuccok, na és persze a még jó lesz valamire tárgyak kerültek becsomagolásra. Ezután egy padláson pihennek majd, ki tudja meddig…

Nem egyszerű ez. Nem tartozni igazán sehová. Nagyon régen kialakult ez már és elég nagy sebeket okozott, de azt hiszem, már túl vagyok ezen. Valószínűleg ezért ragaszkodom annyira az oladi kis albérlethez is, mert ez az első hely, ahol igazán jól érzem magam, ahol szeretek felébredni és nem érzem magam idegenül. Ésszerűbb az lett volna, ha én költözöm a panelba és onnan járok dolgozni. Anyagilag nem biztos, hogy így kifizetődőbb lenne, de mégiscsak saját tulajdon. Én viszont nem akartam már többször megfutamodni, nem akartam megint az lenni, aki összecsomagol és felad mindent. Kialakítottam a mindennapokat és bár elég rugalmasnak tartom magam, ha már így is rengeteg változás várható körülöttem, ne kelljen még jobban szenvedni. Mikor valami nagyon fáj, felsétálok a kert végébe és bámulom a várost. Megnyugtat. Más érzés, amikor a 9. emelet ablakából tettem ugyanezt. Tehát így döntöttünk, és ahogy mondani szoktuk, majd valami lesz.

Munka

Ausztria egyelőre várat magára. Sajnos végül visszavonták az ajánlatot, a csökkent forgalomra hivatkozva. Persze kedvesek voltak, bíztattak, ez nem jelenti azt, hogy az egészből később egyáltalán nem lesz semmi bla-bla-bla, de erre már nem szabad alapoznom. Ismét ott vagyok ahol tartottam, keresem a kiutat. Állásajánlatokat bújok és bizakodom. Most már enyhült valamit a helyzet, de minden reggel gyomorideggel érkeztem dolgozni, remegett a kezem, vajon ma mi vár rám. Rossz hangulat és rosszindulatúság jellemezte a mindennapokat. Ma már nagyjából lepereg, rájöttem, hogy azzal is csak magamnak ártok, míg az érintettek nyugodt lelkiismerettel, békésen hajtják álomra a fejüket. Nagy hírem ebben a témában sincsen, de tudom, hogy ez nem lesz mindig így.

Magánélet

Hát elérkeztünk az utolsó ponthoz, amiről regényt tudnék írni, talán egyszer meg is teszem.:)Azt hiszem, hogy életem legrosszabb döntését hoztam, amikor belementem egy munkahelyi kapcsolatba. Akkor ez eszembe sem jutott, mekkora kárt okozhat a kapcsolatunkban. Túl sok mindent vittem haza és túl sok terhet raktam rá. Természetesen a mai napig azt vallom, ha igazán szeretünk, akkor minden súlyt el kell viselni annak érdekében hogy egyszer jobb lesz. Mert mindig jobb lesz ha akarjuk. Egyre inkább látom, mennyire mások vagyunk, és hogy mennyivel másabb dolgokra vágyunk. Nem egy az értékrendünk sem. Nincs meghittség és lelki kapcsolat köztünk, ami korábban alapja volt az egésznek. Ahhoz hogy más legyen, mindkét félre szükség van. Lehet változtatni, megmenteni dolgokat, de csakis együtt és teljes erőbedobással, nem zsebre tett kézzel várva a csodát. Gyakran teszem fel a kérdést magamnak, vajon mit csináljak másként, mi az, amit tennem kellene, hogy működjön. Biztosan éppúgy hibás vagyok, csak nem találom a helyes megoldásokat. Az lenne jó, ha túljutnék a sérelmeken és annak ellenére, hogy nem kapom meg a kellő közeledést, meg tudjak tenni bizonyos lépéseket, meg kellene próbálnom nekem közeledni, de mivel úgy látom, nem igényli, ezért inkább visszahúzódok a házamba én is. Az igazi tulajdonképpen az lenne, ha beszélne a vágyairól, vagy arról, ami benne zajlik, hátha akkor könnyebb lenne, mert néma gyereknek az anyja sem érti a szavát ugye..Ha elmondaná, mi az, ami bántja velem kapcsolatban, mi az, ami jólesne neki és mi az, ami nem. Értelme ennek is csak akkor lenne, ha valóban látja még az esélyét a közös jövőnek. A fene sem tudja, miért olyan nehéz ezt lezárnom. Sokan biztos hülyének tartanak, nem értik, miért csinálom ezt, hisz ők nem kínlódnának ennyit senkiért. Tény, már másfél éve tart ez a bizonytalanság, mégsem tudom lezárni és ennek valami oka van.

Még mindig irigykedve figyelem a párokat, akik ölelkeznek, akiket megpuszilnak, akik együtt terveznek, együtt gondolkoznak, elkötelezik a másik felé magukat, akik tudják, milyen is az igazi összetartozás.

Más

Vettem egy kicsiket Renault Twingo-t. Nagyon szeretem. Elsősorban az osztrák munka miatt gondoltam, de most hogy nem jött össze sem keseredtem el, mert ez az első dolog, ami igazán az enyém:)Igaz, az autó csak a pénzt viszi, de ebben a bizonytalan helyzetben úgy gondolom jól jön. Majd töltök fel róla képet is.

Voltam ayurvédikus masszázson. Hát ez megint nem semmi..Mondanám hogy bárkinek ajánlom, de le kell győzni hozzá azért a gátlásokat (egy szál lepedőben fekszik az illető és a feje tetejétől a lábujja hegyéig "átsimogatják"), ami nekem baromira nem ment könnyen, végül mégis elérte a célját. Megkaptam a kellő felfrissülést és energiákat. Ráadásul egy lépést tettem megint affelé hogy "kinyíljon a kincsesláda".:)(Ahogy Karesz mondaná..)

Az elmúlt hónapok alatt többször vettem részt a meditációs önismereti tréningeken Anitánál, ahol megállapítottam mennyit "fejlődtem" az elmúlt évek alatt és jelentkeztem a holnap induló 8 részes csakratanfolyamra, ahol remélhetőleg megtanulom megnyitni és kezelni a csakráimat.

Elkezdtem futni is a Johitól kapott edzésterv szerint, de egy több hétig tartó náthás köhögéses vírus miatt abba is hagytam és azóta még nem indultam útnak újra. De a hétre tervezem ismételten elindulni és igyekszem végig csinálni rendesen.

Ja igen!Találkoztam Johival és nagy élmény volt:)Örülök hogy személyesen is megismerhettem.:D

Remélem ha hazajön, újra látom!

 

Mára ennyi..