Közeledik..

Belevágok a közepébe.:)A kedvem hullámzó, ahogy a napjaim is. A házban a helyzetünk még mindig bizonytalan. Fogalmunk sincs, hogy működik majd az új felállás, amit most érzékelünk, az a káosz és érthetetlenség.

Nemsokára Karácsony és én ezzel próbálom melegíteni a lelkem. Imádom a készülődést, a diszítést, a sütést, most viszem haza a mézeskalács recepteket. Az elmúlt hetekben sokat betegeskedtem, elkaptam a náthát kétszer, torokgyulladást, a köhögésem még mindig nem szűnt meg 100%-osan..a jógától a derekam bedurrant, hiába..ennyit tesz a másfél év kihagyás..

Sokat barátoztunk az elmúlt időszakban, igyekeztünk mindenkire szakítani időt, akire csak lehetett, de még így is maradt hiányérzetem.:(Sajnos nincs nyugtunk és még ha én magam rá is érnék kicsit többször, a technikai feltételei húzzák keresztbe. Nem szívesen ülök autóba egyedül, nem szívesen csatangolok csepergő ónos esőben és nem szívesen hagyom Josyt magára, épp elég neki napközben egyedül kint kuporogni. (Lassan talán elkészül a házikója)Na és olykor persze benne van a kimerültségem, ami szintén hamar el tud uralkodni rajtam, egy-egy itt töltött nap után. A kimerültség természetesen nem fizikai, a gondolataim húznak le nullára.

Aztán valahogy mindig erőre kapok és érzem az elszántságom, annyira erős a boldogság utáni vágyam, hogy nem tudom feladni. :)Na és hát akaratos is vagyok kissé..nem vitás. Most jól jön ez, mert ha nem lennék az, már rég nem bíznék semmiben.

Visszatérve a Karácsonyra, sokat ötletelek, kinek mivel tudnék örömet okozni anélkül hogy anyagilag túlvállalnám magam. Sajnos sok helyen tapasztalom, hogy az ünnep nem arról szól, amiről kellene, mert a drága ajándékokon kivül nincs semmi ami értékes lehetne. Hány embernek fáj a feje amiatt, hogyan teremtse elő az ajándékok árát, miként tudná biztosítani azt, amire a szerettei vágynak. Bevallom, néha én is félek, mert bár nekem többet jelent egy meghitt asztal körül jókat beszélgetni, mint egymást túllicitálva meglepetés után kajtatni, mégsem tehetem meg, hogy ne rukkoljak elő valami tuti dologgal. Idén igyekszem mindent megtenni, hogy ne legyen pénzszagú mindaz, amit adni szeretnék, hanem ott legyen benne igazából a szívem-lelkem.

Elvből nem veszek ruhát, cipőt, kabátot, parfümöt és mindenféle kozmetikai cikket (kivéve HA..erre majd ünnepek után kitérek):-)Nem veszem meg előre és többnyire azt sem kérdezem meg mit kérnek.:)Az más, mikor erősen figyelve rájövök mi a vágy tárgya, de én nem érdeklődöm soha, inkább töröm a fejem..Nem szeretek pénzt adni, kapni is csak akkor ha valaki olyan dolgot szánna, ami a lakás szerves részét képezni, akár egy függöny, bútordarab stb..Ami pedig eleve nagy érték és azt meg azért nem akarok kapni, mert tudom hogy egyik családtagom sem engedheti azt meg magának.

Na szóval megy a tervezgetés. Sok idő nincs, hihetetlen, de újra közeleg.:)Egy újabb év ér lassan véget és őszintén szólva, cseppet sem bánom..

Szép estét mindenkinek, aki benéz hozzám!

A munka(hely)

Ígérem nem lesz hosszú és nem lesz annyira negatív. Csak szeretnék egy kis izelítőt adni arról, ami az emberek napjának legnagyobb részét teszi ki, a MUNKA.

Nem nézünk hátra..már nem is gondolok rá. De muszáj írnom róla, mert ott kezdődött minden. Tényleg csak nagy vonalakban.

Nem mehettem gimibe a lakóhelyemen, mert apu szakmát akart tenni a kezembe. Akkor nem értettem, utólag igen. Kereskedelem-marketing suli, első ilyen évfolyam, kísérletezés, sok ember, kevés igazi szaktudás. De amit adott, kiváló, marketing menedzser és ügyintéző. 10 éve ez ritkaság számba ment, akkor kellett volna megragadnom ezt a pályát, mert tetszett. Imádtam beszélni, imádtam mindent ami ezzel a területtel jár. Az embereket, a pörgést, a kreativitást. Ha akkor rágyúrok a nyelvekre 19 évesen, sokra vihettem volna. (A nagy, bölcs és tapasztalt öreg..:))Viszont egyetemet akartam, hogy megmutassam, hogy bizonyítsak a családnak. Persze anyagilag és érzelmileg is megterhelő volt, ennek ellenére szerettem, mert igazi barátokra leltem. Az 5 év alatt viszont úgy érzem, nem lettem több azzal amit nyújtott. Nem tudtam úgy kiaknázni a lehetőségeim, mint a többiek. Egy ismerősünk segítségével friss diplomásként kerültem a közigazgatásba (még csak nem is a diplomámnak köszönhetően, mert teljesen más irányvonal), egy  komolynak gondolt párkapcsolattal a hátam mögött. Azt hittem, hogy majd lehúzok egy-két évet és irány a gyes, mert akkor már rájöttem hogy hibáztam a pályaválasztást illetően, azt pedig menekülőútvonalnak szántam nem mellesleg hogy a családalapítás nálam mindig első helyen állt. Fél év után szembesültem azzal, hogy nem létezik annyi kávé amit az ember a napi 8 órájában képes lefőzni. Az elején persze tetszett a feszítettnek egyáltalán nem nevezhető tempó, az, hogy minden áldott nap u.olyan, 4-kor roló lehúz, szabad hétvégék, ünnepek stb..(A mai napig az egyetlen dolog ami a közigazgatás mellett szól)

Ahogy teltek a hetek rájöttem, hogy ha a jelentésben (amivel hetekig dolgozunk) a kedvenc ételem receptjeit küldeném el a vezetőnek, valószínűleg észre sem venné. Láttam, mennyire nincs tekintélyünk, az intézmények lekakilják a fejünket, normál esetben legalább a látszatát kellene kelteniük hogy tartanak az ellenőrzéstől. Nem értettem nagyon, de időval világossá vált, hogy olyan az egész tevékenység, amilyenné irányítói teszik. Mivel függetlenedni kellett a többi munkatárs tevékenységétől, mi ketten a csoportvezetőmmel egy külön irodába szorultunk, távol a többiektől, ahol annyira magunk maradtunk hogy csak akkor találkozunk másokkal ha mi mozdulunk.. Volt példa korábbam, hogy bombariadó esetén az egész épület kiürítése után a keresőkutyák jelentek meg a helységben, tudatosítva a gazdákban, hogy vannak még emberek az épületben. Annyira elfelejtik sokszor az embert..

r

Az értekezletek nélkülünk zajlanak a házban és csak a nagy ritkán hallunk ezt-azt. Nálunk nincs névnapozás, nőnapozás, mint a többi titkárságon, nincsenek beszélgetések, sem veszekedések, nincs semmi kitüntetés vagy leszúrás. Mintha nem is léteznénk.

A kaput az tette be, hogy egy hónapos külső-belső munka után elkészített jelentésben két oldalnyi hiányosságot tüntettünk fel egy intézményünk rovására. A záró tárgyalás amit a felső vezetőnk 9-re hívott össze, 10-ig azzal telt, hogy az intézmény képviselőit ódával illette, hogy mennyire meg van elégedve stb..amikor előtte hevert a sok oldalnyi "kritika" amin keményen dolgoztunk. (A helyszíni munkát mindig a lehető legkomolyabban vesszük!)Na, akkor volt az a pillanat, amikor tudatosult, hogy amit mi csinálunk, annak ebben a formában semmi de semmi értelme. Emberek el sem tudják képzelni, hogy milyen "kutatómunkát" végzünk odakint, aminek a hatására sokkal hatékonyabbá lehetne tenni a GAZDASÁGOS működést, de rajtunk kivül erről senki más nem hajlandó tudomást venni. Hogy miért..ne kérdezzétek. Mostoha gyerekek vagyunk mi..volt is ez a csoport mindig. Lehetne ezt jól és érdekesen csinálni, több megyében ez működik is, nálunk nem engedik..valamiért így alakult. Több ember keze van ebben, nem érdemes firtatni. Most viszont úgy érzem, mindaz amit a 8 órámban csinálok, haszontalan és jelentéktelen. Helyette "gépiesen működök" és gonosz kis elméleteket gyártok a fejemben, ami rányomta a bélyegét már korábban is a magánéletemre. Az önbizalmam a béka segge alatt, senkitől nem kapok megbecsülést, semmilyen formában. (a fizu is nevetséges)

Az előző kapcsolatomnak a mostani miatt vetettem véget. Az oka nem ez volt, azt hittem akkoriban ha lesz egy gyerekünk, megváltoznak a dolgok, de időben rájöttem, hogy nem szabad és léptem. Azóta újabb két év telt el itt és még mindig nem készülök szülni, sem férjhez menni, sőt, nem készülök semmire tulajdonképpen. Amiért kitartottam ezen a munkahelyen, az egyre távolabb került az idővel tőlem. Jött a PCO, a sok veszekedés, eltávolodás és most a sok küzdés. Tartalmas egy év volt ilyen szempontból. :)

Az utolsó pillanatig azt gondoltam hogy nem véletlenül kell itt lennem. Pár hónapja viszont eljutottam odáig, hogy lépni kell mindenáron. Nem várhatok semmire. Azóta keményen keresgélek, de főleg a határ túloldalán és lehetőleg közel hogy ne kelljen itthagynom mindent. MErt még mindig maradnék. Josyval és D-val a dombon, a cuki kis lakásban amit bérelünk és nagyon szépen berendeztünk. Bár pozitív visszajelzést nem kaptam, reménykedem. Szeretném anyagilag egyenesbe tenni magam és ezért úgy érzem bármit elvállalnék, végzettségtől függetlenül. Most már mennék bárhová, csak tegyek valamit, ha nagyon nem alkothatok, legalább állhassak stabil lábakon. Jelenleg ez a cél, aztán meglátjuk. Van álmom is persze, több is, de egyik sem kivitelezhető. Most még nem.  A vágyam pedig hogy végre egy napom hasznosan teljen el. Ezért küzdök és küszködök:)

Hát röviden ennyi a karriertörténetem. 29 évesen. Nem túl sok, nem túl tartalmas, de hát mindig mondják, jobb később mint soha..Ebből merítkezem..

Tökéletesen tökéletlen

Az utolsó két bejegyzésem töröltem, mivel végigolvasva túl sok felesleges aggodalomra adhattak okot. Tény, hogy nem ez a legjobb időszakom, évem, de szerintem nincs olyan háztartás, család, párkapcsolat, ahol mindig minden happy lenne. Sokszor úgy gondolom, ok nélkül tettem megjegyzéseket a saját kapcsolatomra, mert ha átrágom a témát, egy olyan kapcsolatot sem látok a környezetemben, ami különb lenne a miénkél. Most nem feltétlenül gondolok arra, hogy ugyanezek a sajátosságok mondhatók el valakiről(valakikről), de ott meg van más és pont. Hiába teszünk úgy, hogy minden rendben, imádjuk egymást, lehozom a csillagokat stb..ha közben mégis akad valami, ami a másiknak a lelkében bánatot okoz és bár a partner tudja, mégsem hajlandó változtatni.

 Nehezen érthető ez most, de sokak szerint a társam némán és szemrebbenés nélkül tűri a fájdalmaimat. Tudja, látja és tűri. Na igen, ez ellenszenves lehet, de mindenki gondolkozzon el és tegye fel a kérdést, hogy van-e olyan dologról tudomása, ami a párját érzékenyen érinti, bántja, emészti a lelkét és valamilyen oknál fogva ezt hagyjuk!?Mindenféle indokokra hivatkozva, de legtöbbször egyszerűen eltusolva, belenyugodva élünk tovább és hagyjuk repkedni a napokat, miközben a másik magát emészti miatta.. Szerintem mindannyian tudunk ilyenről, ami a párunknak rossz,hiszen szomorúnak látjuk, talán tudomásunkra is hozta többször,  de vagy a helyzet, vagy a körülmény, vagy az érzések nem teszik lehetővé hogy más legyen..hogy megváltozzon az az állapot.

Hát sok ilyenről van tudomásom és nem nyugtat meg, egyáltalán nem nyugtat meg, de én igyekszem megérteni és kivárni azt a mozzanatot, ami mégis elindíthaja a változást. Tény, hogy hosszú hónapok óta várok, de sokan éveket is képesek, vagyunk így jópáran..Ezért nem pakolok pikk pakk és lépek tovább.

Igen, könnyebb lenne lelépni, sírni pár hónapig és aztán egy új embert találni, akivel talán ezek a problémák nem fordulnak elő, de lennének mások, lenne más ami bántana, ami emésztene, amin nehezen tenném magam túl.

Nem véletlenül választottam, nem véletlenül csináltam végig mindent, tudtam hogy miatta érdemes. Olyan tulajdonságai vannak, amiket eddig még senkiben sem találtam meg és bár most takaréklángon ég, mégis jó tudni hogy olyan ember van mellettem, aki azokat a dolgokat szereti, amiket én. Együtt főzünk, vagy ő főz, ezt imádom a legjobban, mert órákat teszünk-veszünk a konyhában, jókedvűen és kreatívan. Jókat eszünk, filmeket nézünk, kutyázunk (van sok ember aki nemhogy a lakásban, a házban nem tűri az ebeket), vásárolgatunk (együtt vásárolni a legjobb dolog a világon!:)), olvasunk és ami a legfontosabb, mindent megbeszélünk. Mindent megoszt velem, még azt is ami nem jó, de inkább tudjam, mintsem hogy csak sejtsem. Fordítva szintén. Az összes gondolatomat ismeri, tudja mire vágyom, mi az álmom, mik a terveim. Tény hogy mostanában nem arról beszélgetünk mennyire szeretjük egymást, de még mindig jobb, mint titkok között élni.

Hát ez van...A történethez azért hozzá tartozik, hogy ha én nem ilyen lány lennék, amilyen (túlérzékeny, túlromantikus, túlszókimondó, túlsírós, túlálmodozó stb..)akkor ő lenne a legtökéletesebb társ a világon. Mert nagyon sok lány nem vágyik a mézesmázas szerelemre, sőt, talán 50-ből kettő ha igényli, hogy ő legyen a MINDEN. Én viszont igénylem, szeretném, főleg azért, mert ő mutatta meg nekem, milyen is az. Rengetegszer megkaptam, hogy le kellene szállnom a földre és elhinnem, hogy a férfi nem olyan úgy általában, mint ahogy én elképzelem. Talán igaz. Sőt, tudom hogy igaz. Tudom, mégis képtelenség beletörődni. Ezért inkább reménykedem, mert megváltozni én sem tudok. Ilyen lettem, ami szerintem nem is véletlen és bízom benne hogy lesz majd ember mellettem,aki ezt tudja kezelni. Sőt, abban hiszek, hogy ő az. Hogy majd újra ki meri mutatni az érzéseit felém. Hogy majd újra minden olyan lesz mint volt, vagy még jobb is!

Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a munkahelyemet hibáztatom főként, amiért gyakran csinálok a bolhából elefántot, hogy haszontalannak érzem magam, elvette az önbizalmam, az agyam amortizálja folyamatosan és teljesen kiborít minden nap. 80%-ban okolom azért, hogy itt vagyok/vagyunk ahol...De ha jobban belegondolok, 90%.

Bízom abban hogy ki tudok mászni ebből a gödörből minél előbb és bebizonyíthaton magamnak, mennyit is érek valójában. Mert ha mi elhisszük magunkról hogy képesek vagyunk hétköznapi csodákra, mások is elhiszik rólunk. Addig viszont nem.