Ígérem nem lesz hosszú és nem lesz annyira negatív. Csak szeretnék egy kis izelítőt adni arról, ami az emberek napjának legnagyobb részét teszi ki, a MUNKA.
Nem nézünk hátra..már nem is gondolok rá. De muszáj írnom róla, mert ott kezdődött minden. Tényleg csak nagy vonalakban.
Nem mehettem gimibe a lakóhelyemen, mert apu szakmát akart tenni a kezembe. Akkor nem értettem, utólag igen. Kereskedelem-marketing suli, első ilyen évfolyam, kísérletezés, sok ember, kevés igazi szaktudás. De amit adott, kiváló, marketing menedzser és ügyintéző. 10 éve ez ritkaság számba ment, akkor kellett volna megragadnom ezt a pályát, mert tetszett. Imádtam beszélni, imádtam mindent ami ezzel a területtel jár. Az embereket, a pörgést, a kreativitást. Ha akkor rágyúrok a nyelvekre 19 évesen, sokra vihettem volna. (A nagy, bölcs és tapasztalt öreg..:))Viszont egyetemet akartam, hogy megmutassam, hogy bizonyítsak a családnak. Persze anyagilag és érzelmileg is megterhelő volt, ennek ellenére szerettem, mert igazi barátokra leltem. Az 5 év alatt viszont úgy érzem, nem lettem több azzal amit nyújtott. Nem tudtam úgy kiaknázni a lehetőségeim, mint a többiek. Egy ismerősünk segítségével friss diplomásként kerültem a közigazgatásba (még csak nem is a diplomámnak köszönhetően, mert teljesen más irányvonal), egy komolynak gondolt párkapcsolattal a hátam mögött. Azt hittem, hogy majd lehúzok egy-két évet és irány a gyes, mert akkor már rájöttem hogy hibáztam a pályaválasztást illetően, azt pedig menekülőútvonalnak szántam nem mellesleg hogy a családalapítás nálam mindig első helyen állt. Fél év után szembesültem azzal, hogy nem létezik annyi kávé amit az ember a napi 8 órájában képes lefőzni. Az elején persze tetszett a feszítettnek egyáltalán nem nevezhető tempó, az, hogy minden áldott nap u.olyan, 4-kor roló lehúz, szabad hétvégék, ünnepek stb..(A mai napig az egyetlen dolog ami a közigazgatás mellett szól)
Ahogy teltek a hetek rájöttem, hogy ha a jelentésben (amivel hetekig dolgozunk) a kedvenc ételem receptjeit küldeném el a vezetőnek, valószínűleg észre sem venné. Láttam, mennyire nincs tekintélyünk, az intézmények lekakilják a fejünket, normál esetben legalább a látszatát kellene kelteniük hogy tartanak az ellenőrzéstől. Nem értettem nagyon, de időval világossá vált, hogy olyan az egész tevékenység, amilyenné irányítói teszik. Mivel függetlenedni kellett a többi munkatárs tevékenységétől, mi ketten a csoportvezetőmmel egy külön irodába szorultunk, távol a többiektől, ahol annyira magunk maradtunk hogy csak akkor találkozunk másokkal ha mi mozdulunk.. Volt példa korábbam, hogy bombariadó esetén az egész épület kiürítése után a keresőkutyák jelentek meg a helységben, tudatosítva a gazdákban, hogy vannak még emberek az épületben. Annyira elfelejtik sokszor az embert..
r
Az értekezletek nélkülünk zajlanak a házban és csak a nagy ritkán hallunk ezt-azt. Nálunk nincs névnapozás, nőnapozás, mint a többi titkárságon, nincsenek beszélgetések, sem veszekedések, nincs semmi kitüntetés vagy leszúrás. Mintha nem is léteznénk.
A kaput az tette be, hogy egy hónapos külső-belső munka után elkészített jelentésben két oldalnyi hiányosságot tüntettünk fel egy intézményünk rovására. A záró tárgyalás amit a felső vezetőnk 9-re hívott össze, 10-ig azzal telt, hogy az intézmény képviselőit ódával illette, hogy mennyire meg van elégedve stb..amikor előtte hevert a sok oldalnyi "kritika" amin keményen dolgoztunk. (A helyszíni munkát mindig a lehető legkomolyabban vesszük!)Na, akkor volt az a pillanat, amikor tudatosult, hogy amit mi csinálunk, annak ebben a formában semmi de semmi értelme. Emberek el sem tudják képzelni, hogy milyen "kutatómunkát" végzünk odakint, aminek a hatására sokkal hatékonyabbá lehetne tenni a GAZDASÁGOS működést, de rajtunk kivül erről senki más nem hajlandó tudomást venni. Hogy miért..ne kérdezzétek. Mostoha gyerekek vagyunk mi..volt is ez a csoport mindig. Lehetne ezt jól és érdekesen csinálni, több megyében ez működik is, nálunk nem engedik..valamiért így alakult. Több ember keze van ebben, nem érdemes firtatni. Most viszont úgy érzem, mindaz amit a 8 órámban csinálok, haszontalan és jelentéktelen. Helyette "gépiesen működök" és gonosz kis elméleteket gyártok a fejemben, ami rányomta a bélyegét már korábban is a magánéletemre. Az önbizalmam a béka segge alatt, senkitől nem kapok megbecsülést, semmilyen formában. (a fizu is nevetséges)
Az előző kapcsolatomnak a mostani miatt vetettem véget. Az oka nem ez volt, azt hittem akkoriban ha lesz egy gyerekünk, megváltoznak a dolgok, de időben rájöttem, hogy nem szabad és léptem. Azóta újabb két év telt el itt és még mindig nem készülök szülni, sem férjhez menni, sőt, nem készülök semmire tulajdonképpen. Amiért kitartottam ezen a munkahelyen, az egyre távolabb került az idővel tőlem. Jött a PCO, a sok veszekedés, eltávolodás és most a sok küzdés. Tartalmas egy év volt ilyen szempontból. :)
Az utolsó pillanatig azt gondoltam hogy nem véletlenül kell itt lennem. Pár hónapja viszont eljutottam odáig, hogy lépni kell mindenáron. Nem várhatok semmire. Azóta keményen keresgélek, de főleg a határ túloldalán és lehetőleg közel hogy ne kelljen itthagynom mindent. MErt még mindig maradnék. Josyval és D-val a dombon, a cuki kis lakásban amit bérelünk és nagyon szépen berendeztünk. Bár pozitív visszajelzést nem kaptam, reménykedem. Szeretném anyagilag egyenesbe tenni magam és ezért úgy érzem bármit elvállalnék, végzettségtől függetlenül. Most már mennék bárhová, csak tegyek valamit, ha nagyon nem alkothatok, legalább állhassak stabil lábakon. Jelenleg ez a cél, aztán meglátjuk. Van álmom is persze, több is, de egyik sem kivitelezhető. Most még nem. A vágyam pedig hogy végre egy napom hasznosan teljen el. Ezért küzdök és küszködök:)
Hát röviden ennyi a karriertörténetem. 29 évesen. Nem túl sok, nem túl tartalmas, de hát mindig mondják, jobb később mint soha..Ebből merítkezem..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése