Holnap lesz egy hete, hogy utoljára láttam. Csak állt a radiátornak támaszkodva és kereste a szavakat..de azok nem jöttek. Most sem. Ez mindig hiányzott. Tudni, hallani, érezni mindazt, ami a lelkében és fejében van. Már két éve hogy nem engedett magához közel, azóta nem is ismerem.
Még mindig próbálom magam meggyőzni, hogy megtettem mindent kettőnkért. Azért hogy működjön újra. Nehéz a szívem, mert sok érzelem szorult belé. Sosem gondoltam, hogy lesz olyan pillanat az életemben, amikor nem élhetek azzal, akit tiszta szívemből szeretek. Bár én is tudom hogy ennek véget kellett venni. Az örökös harcokba mindketten elfáradtunk és bármennyire is megszakadok most, nem folytathattuk ezt már tovább.
Megőrjít a csend. Hulla fáradtan dőlök az ágyba, mégsem tudok elaludni, csak nyomaszt ez az átkozottul bénító csend. Nézek magam elé és kétpercenként kérdezgetem, mi lesz ezután?Elbambulok, álmodozom és olykor még mindig elhiszem, hogy egyszer ráébred, semmi nem ér annyit, mint az, ami kettőnk között volt valamikor. Josy horkolása ránt vissza a valóságba, ő az egyetlen igazi társam most. Az egyetlen, akire ha ránézek, nem bánt hogy sokszor őt és az emlékeinket látom benne. Mert erőt ad, erőt hogy talpra álljak és elhiggyem, képes vagyok rá.Egyedül, mert nem jön már vissza. Már réges-rég megkönnyebbülten, hátradőlve veti bele magát a szingli-létbe, én pedig próbálom ilyenkor elűzni a gyerekes gondolataimat, melyek szerint vajon hányan vetnek majd rá szemet!?Az én pasimra, aki már nem az enyém.
Közhelyek nélkül...nem telik el perc hogy ne gondolnék Rá.. Élesen látom magam előtt minden mozdulatát.
Aludnom kell.
Jó éjt!(Szép álmokat)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése