Kisiklott életek

Leszögezem, nem elégedetlenkedni szeretnék. Nem siránkozni és nem panaszkodni. Csupán megkönnyebbülni kicsit.."Beszélgetni" valakivel..

 

Az elmúlt napokban a kelleténél többször kattogtam a jövőn..igyekeztem magam elé képzelni az életemet 1 év múlva, 5 év múlva, 10 év múlva..Bár ezerszer megfogadtam, hogy nem teszem, gyakran mégis elkapott a hév. Magam sem tudom miért engedtem, hisz nem esik jól mert olyankor az az érzés hasít belém, hogy valamit nagyon elrontottam valamikor..na de mikor és hogyan. A következő dolog amin nem szabadna tépelődni. Ami volt az volt, elmúlt és vége, sosem tudom megváltoztatni többé és sosem pörgethetem vissza az idő kerekét. Valamiért mégis ez az állandó mozgolódás fejemben, hogy ha akkor..régen nem hozok ennyi rossz döntést, talán most nem itt tartanék. Sehol..

 

30 éves leszek és az iskolai eredményeimen kivül semmit sem tudok felmutatni. Arról ábrándoztam folyton, hogy mire idáig jutok, egy kellemes munkahely, szerető férj vesz körül és legalább ábrándozunk egy gyerkőcről, még ha tudjuk is, annak nem most van itt az ideje..Nem az bántja a lelkem igazán, hogy mindez még nem adatott meg számomra, csupán a tudat..hogy az amiben jó lennék, az amiben maximálisat tudnék nyújtani (így van, mert érzem, tudom) jó messziről elkerül. Elkerül, hisz még csak nem is beszélünk közös jövőről, mintha nem lennének ilyen jellegű tervek, csupán a pénzszerzés, az egzisztencia megteremtése lengi körül a napjainkat. Elkezdtem tartani attól, mi lesz, ha mindez majd végigkíséri az életemet és elveszik minden emberi érzés, a meleg otthonról szőtt álmok, az igaz értékek..a szeretet és a harmónia. Ezért keresem az okokat állandóan és rágódom, vajon megtalálom-e azt az utat, ami elvezet a céljaimhoz. Helyes-e csupán a jólétre várni, helyes-e ha azt gondoljuk, a család akkor az igazi, ha stabil anyagi háttér van mögötte, helyes-e minden valódi érzelmet elnyomni és pusztán racionális lépésekkel haladni előre hogy megteremtsük a feltételeket..

Nem hazudok, a szemem gyakran könnybe lábad, mikor embereket látok magam körül őszintén és felszabadultan nevetni, beszélgetni, családokat együtt sétálni, kirándulni, párokat akiknek közös álmaik vannak. Én csupán annyit tudok biztosan, hogy mindenáron dolgozni és dolgozni kell, elmenni innen, a határ túloldalára, a diplomámmal bármilyen munkát elvállani, azért hogy minél több pénz álljon a házhoz. Hogy boldogulni tudjak egyedül is, mert ugye nem az az első, hogy MI, hanem hogy egyedül is meg tudjunk állni a lábunkon. (Csak tudnám számomra miért a szerelmem áll az első helyen és miért nem tudok mellette önző módon a saját érdekeim szem előtt tartva "építkezni".)

 

Egyetértek azzal, hogy nem élhetjük le az életünket albérletben, szükségszerű hogy legyen nekünk is egyszer saját otthonunk, de félő, mire megspóroljuk a millióinkat, már úgyis más aratja le a babérokat, mert mi ketten addigra teljesen elhidegülünk egymástól. Abba pedig belegondolni sem merek, hogy annyi pénzt megkeresni amennyi kellhet ahhoz az élethez amibe már "belefér" a család, hány de hány évre van szükség, sokszor még egy élet is kevés..

 

Aztán folytathatnám azzal, milyen pokoli amikor úgy érezzük, nem kellünk szőrőstül-bőröstül, pedig az adottságaink megvannak ahhoz, hogy valakinek mi legyünk a mindene..Tudom hogy a férfiak és nők mennyire mások tudnak lenni, de azt hiszem, én rábukkantam arra az egyre, aki még a másnál is másabb..akinek nagyon sajátos nézetei vannak az érzelmekről, akinek nem gond pikk-pakkra lezárni és elnyomni ezt-azt a lélekben, aki csupán önmagával teljes és nincs szüksége senkire ahhoz, hogy "nagy dolgokat" vigyen véghez. Na de ott van belül valaki (ha még ott van egyáltalán), akit én megismertem, akiért képes voltam új életet kezdeni, akiért képes voltam megtenni mindent. Akit annyira megszerettem. Akire a mai napig várok. Tudom hogy semmi olyan nem tettem, amiért engem kellene hibáztatni, hogy eltűnt a másik felem, mert egy igazi szerelemnek azoknál a dolgoknál sokkal sokkal többet ki kell bírnia.

 

Amikor kitaláltam a bejegyzés címét, akkor az a hajléktalan szerű fickó jutott eszembe, aki tegnap ott ácsorgott mellettünk a P.U.F. koncerten. Lába közé szorított egy GYSEV-es papírzacskót, amiből egy kiscica kandikált ki. Addig izgett mozgott, amíg a táska felborult és a kiscica kibújt a táskából. De nem futott el, a gazdája lábához bújva figyelte a külvilágot. Az ember felvette, a nyakához tette és látványosan mulatott tovább a zenére miközben az kapaszkodott a kötött pulóverbe. Eleinte nem tudtam eldönteni, hogy kit sajnálok jobban. A kis állatot vagy a hajléktalant, akinek a táskájában lapuló két darab zsemle, a műanyag üvegbe töltött tablettás bor no meg a kiscica volt a mindene valószínűsíthetően. Aztán arra gondoltam, hogy ő válaszotta, az ő döntése volt, az életébe pedig beengedett valakit, aki őt önmagárért szereti hogy valamennyire mégis kerek legyen nyomorult élete.

Amikor álmodozom és jó életet képzelek el magamnak meg a családomnak, nem kacsalábon forgó palotát látok és menő járgányokat, külföldi luxusutakat, hanem összetartó vidám családot vasárnapi ebédekkel, barátokkal, közös Karácsonnyal, bicajtúrákkal, kirándulásokkal, piknikkel, játékkal, beszélgetésekkel..Olyan családot ahol mindenki tiszteli a másikat, soha nem beszélik ki egymást, akik önzetlen módon segítenek ott ahol tudnak, mert igenis csak EGYÜTT lehet minden tökéletes..

Vajon mi kell az igazi boldogsághoz?Pénz?Valódi érzések, érzelmek!?Jó ha van mindkettő..no de ha egyikről le kellene mondanunk, akkor mit választanánk!?Nehéz döntés..még nekem is az, aki sokszor túlcsordul. De azt hiszem a végén a "kiscicát" választanám.