Az utolsó két bejegyzésem töröltem, mivel végigolvasva túl sok felesleges aggodalomra adhattak okot. Tény, hogy nem ez a legjobb időszakom, évem, de szerintem nincs olyan háztartás, család, párkapcsolat, ahol mindig minden happy lenne. Sokszor úgy gondolom, ok nélkül tettem megjegyzéseket a saját kapcsolatomra, mert ha átrágom a témát, egy olyan kapcsolatot sem látok a környezetemben, ami különb lenne a miénkél. Most nem feltétlenül gondolok arra, hogy ugyanezek a sajátosságok mondhatók el valakiről(valakikről), de ott meg van más és pont. Hiába teszünk úgy, hogy minden rendben, imádjuk egymást, lehozom a csillagokat stb..ha közben mégis akad valami, ami a másiknak a lelkében bánatot okoz és bár a partner tudja, mégsem hajlandó változtatni.
Nehezen érthető ez most, de sokak szerint a társam némán és szemrebbenés nélkül tűri a fájdalmaimat. Tudja, látja és tűri. Na igen, ez ellenszenves lehet, de mindenki gondolkozzon el és tegye fel a kérdést, hogy van-e olyan dologról tudomása, ami a párját érzékenyen érinti, bántja, emészti a lelkét és valamilyen oknál fogva ezt hagyjuk!?Mindenféle indokokra hivatkozva, de legtöbbször egyszerűen eltusolva, belenyugodva élünk tovább és hagyjuk repkedni a napokat, miközben a másik magát emészti miatta.. Szerintem mindannyian tudunk ilyenről, ami a párunknak rossz,hiszen szomorúnak látjuk, talán tudomásunkra is hozta többször, de vagy a helyzet, vagy a körülmény, vagy az érzések nem teszik lehetővé hogy más legyen..hogy megváltozzon az az állapot.
Hát sok ilyenről van tudomásom és nem nyugtat meg, egyáltalán nem nyugtat meg, de én igyekszem megérteni és kivárni azt a mozzanatot, ami mégis elindíthaja a változást. Tény, hogy hosszú hónapok óta várok, de sokan éveket is képesek, vagyunk így jópáran..Ezért nem pakolok pikk pakk és lépek tovább.
Igen, könnyebb lenne lelépni, sírni pár hónapig és aztán egy új embert találni, akivel talán ezek a problémák nem fordulnak elő, de lennének mások, lenne más ami bántana, ami emésztene, amin nehezen tenném magam túl.
Nem véletlenül választottam, nem véletlenül csináltam végig mindent, tudtam hogy miatta érdemes. Olyan tulajdonságai vannak, amiket eddig még senkiben sem találtam meg és bár most takaréklángon ég, mégis jó tudni hogy olyan ember van mellettem, aki azokat a dolgokat szereti, amiket én. Együtt főzünk, vagy ő főz, ezt imádom a legjobban, mert órákat teszünk-veszünk a konyhában, jókedvűen és kreatívan. Jókat eszünk, filmeket nézünk, kutyázunk (van sok ember aki nemhogy a lakásban, a házban nem tűri az ebeket), vásárolgatunk (együtt vásárolni a legjobb dolog a világon!:)), olvasunk és ami a legfontosabb, mindent megbeszélünk. Mindent megoszt velem, még azt is ami nem jó, de inkább tudjam, mintsem hogy csak sejtsem. Fordítva szintén. Az összes gondolatomat ismeri, tudja mire vágyom, mi az álmom, mik a terveim. Tény hogy mostanában nem arról beszélgetünk mennyire szeretjük egymást, de még mindig jobb, mint titkok között élni.
Hát ez van...A történethez azért hozzá tartozik, hogy ha én nem ilyen lány lennék, amilyen (túlérzékeny, túlromantikus, túlszókimondó, túlsírós, túlálmodozó stb..)akkor ő lenne a legtökéletesebb társ a világon. Mert nagyon sok lány nem vágyik a mézesmázas szerelemre, sőt, talán 50-ből kettő ha igényli, hogy ő legyen a MINDEN. Én viszont igénylem, szeretném, főleg azért, mert ő mutatta meg nekem, milyen is az. Rengetegszer megkaptam, hogy le kellene szállnom a földre és elhinnem, hogy a férfi nem olyan úgy általában, mint ahogy én elképzelem. Talán igaz. Sőt, tudom hogy igaz. Tudom, mégis képtelenség beletörődni. Ezért inkább reménykedem, mert megváltozni én sem tudok. Ilyen lettem, ami szerintem nem is véletlen és bízom benne hogy lesz majd ember mellettem,aki ezt tudja kezelni. Sőt, abban hiszek, hogy ő az. Hogy majd újra ki meri mutatni az érzéseit felém. Hogy majd újra minden olyan lesz mint volt, vagy még jobb is!
Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a munkahelyemet hibáztatom főként, amiért gyakran csinálok a bolhából elefántot, hogy haszontalannak érzem magam, elvette az önbizalmam, az agyam amortizálja folyamatosan és teljesen kiborít minden nap. 80%-ban okolom azért, hogy itt vagyok/vagyunk ahol...De ha jobban belegondolok, 90%.
Bízom abban hogy ki tudok mászni ebből a gödörből minél előbb és bebizonyíthaton magamnak, mennyit is érek valójában. Mert ha mi elhisszük magunkról hogy képesek vagyunk hétköznapi csodákra, mások is elhiszik rólunk. Addig viszont nem.
Szia Sweety! örulök, hogy pozitivabban latod a dolgokat! Szoritok, hogy talald meg azt a munkat, ami tenyleg örömöt okoz es nem elveszi az energiadat, hanem feltölt teged! Mi az almod ezen a teruleten?
VálaszTörlésVégre! Örülök hogy így látod a dolgokat... És tudod, az első lépés a "gyógyulás" felé mindig a felismerés :)
VálaszTörlésAranyosak vagytok. Hát igen, az ember hajlamos az önsajnálatba menekülni olykor, de tovább kell látni a dolgokon. Persze néha nehéz és megelőzi egy-két pityergős nap, de ezeken túl kell lenni. Tudom hogy mindig lesz valami, ami kiborít majd, ezeket lazábban kell majd vennem. Van még mit tanulni az tény.
VálaszTörlésJohi, egyelőre megelégednék annyival hogy olyan munkahelyem legyen, ahol észrevesznek, ahol kapok feladatokat, bíznak rám felelősségteljes dolgokat, ahol megdícsér vagy akár leszúr a főnök, mindegy, csak csinálhassak valami hasznosat, kommunikálhassak, ahová van értelme megcsinálni a hajam:) stb..érted..ahol létezem és nem csak vagyok. Ahol nem érzed azt hogy haszontalanul telt el a nap és nincs időd elméleteket gyártani. Ahol nem abban fáradok el, hogy tornáztatom az agyam hülyeségekkel, hanem abban hogy "alkothattam'.Ahol vannak munkatársaim, akik nem felejtenek el szólni ha van valami a házban, merthogy mi ketten úgy el vagyunk dugva,hogy még a portás sem talál fel..:)Na de erről majd írok egy külön posztot. Talán most...mert ihletet kaptam. S.