Vágyak

Hiányzik a napsütés és gondolom ezzel nem vagyok egyedül. Várom a pillanatot, amikor is a reggeli ébredéskor napsugarak cirógatják arcomat. Mikor kinézve az ablakon nem a havas háztetőkben és a szürke szmogos látképben kell gyönyörködni. Talán már nem kell sokat várni, addig pedig mindig elképzelem, így legalább a fejemben már tavasz van.

Hiányoznak az önfeledt nevetések, az igazi, jóleső, hasfájós kacagások, amitől kisimul az arcunk és csillog a szemünk a boldogság könnyétől. :)Úgy igazán..

Hiányzik egy kutyus, akit határtalanul szerethetek, aki állandóságot jelenthet mindennapjaimban. Aki kedvességével és hűségével minden napra új erőt adhat és kellemes melegséggel tölti el szívünket. Akivel korán reggel nagyokat sétálnánk, majd együtt reggeliznénk és hangolódnánk a napra. Aki este odabújik, mint egy kisgyerek az anyjához és érezteti velem, hogy nélkülem már mit sem érne az élete.

Hiányzik a szerelem..Sokan együtt élnek valakivel évekig, esetleg életük végéig úgy, hogy azt sem tudják, mi az a szerelem. Ez csak akkor baj, ha soha nem is tapasztalják meg. Pedig minden velejárójával együtt megéri.

Mindez valójában pénzbe sem kerül, mégis néha olyan elérhetetlen vágyaknak tűnnek nem!?De semmi  nem lehetetlen...minden rajtunk múlik na és a türelmünkön.

Amikor a kislányból nő lesz

Az elmúlt hetem maga volt a pokol. Legalábbis a poklot hasonlóan képzelem el. Nem is részletezném, mindenkinek a fantáziájára bízom, min mentem keresztül, de talán a többségnek mondanom sem kell, hiszen közvetlenül élték, élik át velem ezt az időszakot. Nagyon hálás vagyok minden szeretetért amit kapok, hogy nem hagyjátok magamat büntetni mindenért, hogy éreztetitek velem az értékeimet. A történet természetesen bonyolultabb annál mint ahogy ide kiterítettem, az esküvő már csupán egy halovány mozzanata az egész folyamatnak amibe hirtelen csöppentünk. Nem szeretném a magánéletem minden egyes részletét kitárni a világnak, egyrészt a másik iránti tiszteletből, másrészt pedig mert számomra is teljesen új szituációval állok szemben és gőzöm sincs hogy boldogulok vele, mi sül ki belőle. Szeretném ha eljönne az a pillanat, amikor felszabadultam írhatom úgy a blogom, mint ahogyan az elején indult. Ezért küzdök éppen. Érdekes a sorstól, hogy hónapokig vártam arra, hogy megérjünk egy olyan naplóra, amiben világgá kürtölhetem a boldogságaimat, a kezdeti bejegyzéseimből is olvasható, milyen céllal jöttem én ide, erre alighogy belekezdek, ilyen dolgok történnek körülöttem.

Furi..egyre jobban érzékelem, hogy függök az univerzumtól. Mielőbb még bárki őrültnek tartana, az elmúlt időszakban valóban úgy tapasztaltam, hogy uralkodik felettem és nagyon alázatosnak kell lennem ahhoz, hogy a kegyeibe fogadjon.

Vasárnap éreztem úgy először, hogy már nem halok bele a fájdalomba, bármi is történik majd velem, próbálok bátran állni a dolgok elébe. Valahonnan olyan erő kerített hatalmába amiből a mai napig táplálkozom. Mintha belém csapott volna egy villám, mintha minden fájdalom és bánat azért lenne bennem hogy keményítsék a lelkem. Nem feltétlenül szeretném én elveszíteni belül azt aki voltam, mert pont a lelkem miatt vagyok olyan amilyen, csupán azok a dolgok amelyek korábban hátráltattak a személyiségem pozitív alakulásában, most azok visznek előre és változtatnak jobb és bölcsebb emberré.

Ha másra nem, még arra jó volt ez az egész, hogy közelebb kerüljek a családomhoz és a barátaimhoz. Nem csak fizikálisan, lelkileg is. Azt gondoltam, az előző kapcsolataimban nőttem fel igazán. Hát tévedtem. Azt hiszem, most lettem/leszek igazi nő. Eddig csak egy kislány voltam, egy gátlásokkal teli,  éretlen, kajlácska, tanácstalan és problémák elől folyton elbújó kislány, aki nem akart nagy lenni. Eddig..

A borsó meg a héja

Nem szerettem volna ma jönni, de látom hogy vannak akik  kíváncsiak arra ami most zajlik bennem és nekem is könnyebb ha legalább kiírhatom magamból. Hálás vagyok az  üzenetekért és a támogatásért. Sokat jelent, még akkor is ha jelenleg nem nyújtanak konkrét megoldást a helyzetre. Tudom Papa, neked nem tetszik hogy egy blogban így kitárulkozom, (azért mindig elolvasol:))de úgy gondolom, nincs mit szégyellnem, ez is én vagyok, megkönnyebbülést hoz, hiszen arra sajnos nincs erőm hogy mindenki elé odaálljak és újra meg újra elmeséljem a történéseket. A dolgok amik velem történnek talán teljesen hétköznapiak, viszont ha már egy embernek erőt adnak majd a soraim, vagy legalább példát mutatok vele másoknak, akkor megérte.

Jelentem!Ettem!Nagymamim fincsi babfőzelékje törte meg a jeget, jól esett. A legelső célom most az hogy 53 kg-ról 56-ra tornázzam magam a lehető legrövidebb időn belül. Ez sem piskóta, sokan mondják hogy bárcsak ez lenne a legnagyobb gondjuk, de higgyétek el, ez sem könnyű. (180 cm vagyok könyörgöm..)Mikor belenézek a tükörbe, folyton félrehúzódik a szám. Jó lenne újra mosolyogni magamon. A mozgás is fontos, a közérzetemhez és a gyógyulásomhoz is elengedhetetlen, így a heti két kangoo-t tűztem ki célul a jóga mellé, de egyelőre örülök ha egyszer eljutok, ahhoz viszont ragaszkodom, ha kell akkor négykézláb kúszom el.

Ma már az is eszembe jutott, sőt, hangoztattam is itthon, hogy talán jót is tettek velem  amiért most elmarad az  esküvő, mert ha így kellett volna pózolnom a képeken, sok sok év múlva is sírtam volna ha visszanézem, de nem a boldogságtól az tuti.

Szóval jobban vagyok. Határozottan jobban vagyok a tegnaphoz képest. Nem tudom mi lesz ha találkozunk és belenézek azokba a gyönyörű szemeibe, de már elfogadtam hogy ezen nem tudok változtatni. Bár az hogy nem beszélünk, sokszor elbizonytalanít a jövőt illetően. Mert sok a kérdés bennem, de most azt is csak magammal tudom megvitatni. A félelem nem akar elhagyni, most kicsit egyedül is érzem magam, de a családom, főleg anyukám mindenben támogat. Neki köszönhetem hogy ma már tiszta szívből tudtam mosolyogni.

A férfiak és nők hogy különbözhetnek ennyire jesszusom. Még véletlenül sem jár egy rugóra az agyuk. Akkor sem amikor azt hisszük hogy a borsó megtalálta a héját. Ez most morbid lesz, de nem hagyhatom ki, kezdem megérteni a melegeket...

Véleményem szerint amióta feltalálták a mobiltelefont, azóta a nők sokkal többször csinálnak hülyét magukból a pasik előtt. Legalábbis több alkalmat keresnek arra hogy megalázkodjanak és idiótán viselkedjenek. Jó párszor elbeszélgetnék azzal is aki kitalálta az SMS-t. A rövid üzenet szolgáltatás pont arra alkalmas hogy pár szóban, a lehető legkisebb erőfeszítéssel okozzunk fájdalmat a partnernek. Oké oké, nem általános, de sokan élnek, élünk ezzel a lehetőséggel. Nem szeretem. Én sem..talán attól is könnyebbséget várunk, azt, hogy esetleg elérünk valamit a célozgatással!?És pont amire az üzenet végére érnénk, amikor jönne a mondanivaló lényege,  megoldjuk egy ...-tal, mert nem fér bele a 160 karakterbe. Aztán érts oda amit szeretnél.

Hát, mindenesetre amikor az ember ilyen nehéz helyzetbe kerül, meg kéne semmisítenie a kézikütyüjét, legalább ezen a téren nem cserélődnének fel a hagyományos férfi-női szerepek. Mennyi kellemetlen pillanatot spórolnék meg én is ha nem szorongatnám egész álló nap. :(

Ami a jövőt illeti, igyekszem nem rágódni rajta túl sokat. Ha két ember igazán szereti egymást, ha van még lehetőségük együtt, akkor a sors úgysem engedi tönkretenni csak úgy egykönnyen. Én pedig bízom benne hogy mi tényleg olyanok vagyunk mint a borsó meg a héja...

Kompromisszumok..

Még egy kis szösszenet az esküvőhöz kapcsolódva mert félek hogy nem mindenki látja majd át (ami nem is baj igazából) miért szenvedek tőle ennyire.

Lehetne azt mondani, hogy nekem ez egy gyerekkori álmom volt, azért nem bírom feldolgozni. Ez akkor úgy lenne értelmezhető hogy nekem mindegy kihez, csak férjhez menjek. Ez pedig  tévedés...Persze hogy milló nőnek álma hogy majd egyszer..de nem mindenáron.

Amikor viszont valakinek megkérik a kezét, nem lehet olyat állítani, hogy a menyasszony túlságosan belelovalja magát a szervezésbe és elveszik a részletekben. Mert egy igazi menyasszony igenis legyen túlbuzgó és túl lelkes. Ezt a fórumos barátnőim igenis alá tudnák támasztani. Akinek ez sok, vagy aki emiatt meghátrál és megijed, az nem gondolta végig azt a bizonyos kérdést.

Ha visszalépünk, a másiknak akarva akaratlanul egy törést okozunk vele, mert úgy érezheti hogy már nem kell annyira, már nem szeretik úgy hogy ezt a lépést megtegyék érte, vele. Nem szeretném ha felmerülne bárkiben is, hogy engem csupán az esküvő ténye érdekel (ha nem kéri meg a kezem, eszembe nem jutott volna erőltetni valaha is hogy vegyen már el) ..egyszerűen ha már megtörtént, szerettem volna én is igazi menyasszony lenni, egyszer az életben, életem párja mellett. Nem kívánom senkinek, hogy menjen be a szalonba lemondani a csodaszép ruháját amire hónapokat várt, és lemondani a sok egyéb mást is. Én szeretném a legjobban hogy ne fájjon és ne őrüljek bele olykor a tudatba, de még nem megy, holott látom a másik oldalt is, nagyon jól tudom mi miért történt és nem hibáztatom Őt.

Kompromisszumot kötöttem eleget, ahogy mindenki. Hogy ebben az esetben mi lenne az, gőzöm sincs még. Arról viszont igen, hogy én sosem voltam annyira konok hogy olyan dolgokhoz ragaszkodjam, ami a társamnak fáj vagy bánatot okoz.

Hova tovább...

Az esküvős posztomat annak tudatában szerkesztettem meg, hogy kérdéses volt akkor már hetek, sőt hónapok óta, hogy egyáltalán lesz e. Nehéz megfogalmaznom mindezt, mert túl egyszerűnek tűnhet és talán nem is jön úgy át ahogy szeretném.

Most azt fogom leírni, amit én érzek, ami jelenleg bennem van, lehet, hogy a mérhetetlen fájdalom szól belőlem, de megjátszani többé nem szeretném magam.

Először is KÖSZÖNÖM azoknak a lányoknak minden támogatásukat, akikkel az egyik esküvős fórumon barátkoztam össze. Nekik köszönhetően sokáig hittem (még akkor is, amikor már konkrét jelek mutatkoztak arra vonatkozóan, hogy az egészből semmi nem lesz) hogy ez lesz életem legcsodálatosabb éve, mert összekötöm az életem hivatalosan is azzal, akit a másik felemnek hiszek, együtt valósítjuk meg álmainkat, terveinket, együtt leszünk jóban és rosszban. Ezek a lányok olyan erőt adtak nekem, hogy örökké hálás leszek érte. Sosem gondoltam, hogy idegen emberek ilyen mély hatással lesznek majd rám. Mindazt a szervezést és mindazt a hatalmas mennyiségű tanácsot,ötletet, amit más normál esetben a párjától kap meg egy esküvő bonyolításánál, én tőlük kaptam. Ők azok akik mellettem voltak és kíváncsiak voltak a szervezkedés minden apró mozzanatára. Bármilyen apróság legyen is az, ők úgy tekintették, mintha a világ legfontosabb dolga lenne. Talán kicsit túlságosan is komolyan vettünk  dolgokat, néha már bevallom túlságosan is belelovaltam magam mindenbe. Mert én igazán ezt szerettem volna.

Amikor megkérte a kezem, gondolom, sokan tudják, mit éreztem. Az hogy ő ennyire imádott engem, néha meg is ijesztett, de arra a mérhetetlen boldogságra vágytam mindig azelőtt. A korábbi bejegyzéseimből is látszik, hogy mit jelentett ő számomra.

Ő is boldog volt velem, legalábbis mindig azt mondta. Hogy senki mást nem akar, csak engem. Hogy senki mást nem fog elvenni soha, csak engem. Én voltam az első akiért megtette volna. Sajnos ahogy teltek a hónapok, gyűltek a problémák és nem tudtuk megoldani. Nem azért mert már kevésbé szerettük a másikat, csupán ahogy ő fogalmazott, „összeroppantunk a problémák súlya alatt. „

Minden menyasszony álma az, hogy a vőlegénye a tenyerén hordozza és az utolsó pillanatig arról biztosítsa, hogy mennyire várja azt a napot. Amit én kaptam az egészből, csupán a kétely a félelem a szemében. Mindig a fórumra menekültem, ahol igazi menyasszony lehettem, és ha ő nem, de más velem osztozott a pillanatokban. Nem voltam én naív és vak, láttam,hogy valami nem stimmel, csupán nem akartam tudomást venni az egészről. Volt hogy megemlítette nekem, nem is egyszer azt, hogy hagyjuk most az egészet és foglalkozzunk magunkkal, minden feszültség nélkül, hozzuk egyenesbe a dolgainkat, anyagilag és érzelmileg, majd máskor összeházasodunk.

A betegségeimből fakadó indulatok, a viták tömkelege egy falat húzott köré, pont akkorra, amikor én már kezdtem megtalálni újra önmagam. Nem vállalom magamra 100%-ban az egészet, de tudom, hogy ha jobban vigyázok arra, amit ő nyújtott nekem akkor most nem ülnék magányosan az itthoni szobámban a zsepimet szorongatva és azon morfondírozva, hogy mihez kezdjek az életemmel. Bárcsak már előbb kiderült volna és akkor minden a régi lehetne. Noha szeret és nem akar elveszíteni, most én vagyok az akit mégsem akar elvenni június 4-én. A mi napunkon. Nem egyik napról a másikra húzódó történet volt, csupán ahányszor előkerült a téma, mindig úgy döntöttünk, hogy igenis végigcsináljuk, mert a szerelem amit érzünk, példaértékű és ritka, meg kell becsülni. A nehézségek ellenére is. Végül mégis összeomlott, amikor én már újra hittem és újra igyekeztem a régi lenni, csupa csupa jó dolgok történtek, aminek örültem. Ő viszont begubózott és szeretné ,hogy megértsem.

Próbálom. Nem tudom elképzelni nélküle az életem, de most csapdába estem és fogalmam sincs hogyan kászálódjak ki belőle.

Amikor egy lánynak megkérik a kezét, utána pedig azt mondják neki hogy most mégsem, akkor mit kellene érezni!?Mert én úgy érzem belehalok a fájdalomba. Tudom, hogy voltak baromi nehéz pillanataink együtt, de könyörgöm, kinek nincs!?Akkor a megfutamodás az egyetlen út!?Egyik legjobb barátnőm mondta nekem, hogy nem elfogadható, hogy elfutunk, mert olyan kapcsolat nincs ami zökkenőmentes, vitáktól és veszekedésektől távol. Ilyen nem létezik. Ők hányszor szakíthattak volna a sok év alatt, de legyűrték és nem hátráltak meg, pedig én tudom jól, miken mentek keresztül. De egyetlen pillanatig nem merült fel bennük a kétely és nem hagyták egymást magukra a bajban. Most babát várnak és boldogok. Pedig most sem mindig egyszerű.

Ugyanígy látom én is. Egyetlen pillanatig nem gondoltam, hogy meg fogom bánni ha végleg hozzá kötöm az életem. Mindent megtettem amit kívánt tőlem és úgy gondolom, elégszer bizonyítottam, mennyire szeretem.

Amit most ő kér: csak szeressük egymást mindenféle esküvő és mindenféle más teher nélkül. Legyünk együtt és tegyük egyenesbe magunkat. Mindent. Anyagilag, érzelmileg. Hogy letörjenek újra azok a falak és megint a régi lehessen ő is, a kapcsolatunk is.

Amit viszont én érzek: Lemondta az esküvőnket. Összeomlott a lelkem. Szükségem lenne rá, jobban, mint valaha. Megőrülök, hogy nincs mellettem, mert nem tudom elképzelni,  hogy valaha így fogok szeretni bárkit is. Az ami lett az egészből, összetört bennem valamit amit nem tudom hogy javítsak ki. Nem tudok elmenni a tudat mellett hogy végül is „kikosarazott”. Ha visszamennék, nem telne el nap, hogy ne jusson eszembe és ne legyek bánatos emiatt. Talán már bízni sem tudnék benne, pedig tényleg nem volt okom panaszra, sosem kellett kételkednem abban,  mennyire szeret.

Mégis hogyan tudnék vele együtt lenni ezek után boldogan,hogy minden pillanatban eszembe jutna,hogy már rég ezt kéne azt kéne szerveznünk és örülnünk, közben pedig nincs semmi!? Biztosan haragudnék is, dühös lennék, szomorú. Ezt látná rajtam. Akkor hogyan segítenék neki, hogy lebontsa a gubóit? Csak még inkább magam ellen fordítanám ezzel. Vagy görcsölhetek azon, ha éppen bánt valami, vagy mérges vagyok, szomorú, fojtsam magamba, titkoljam el hogy véletlenül se vegye észre rajtam, nehogy kiszeressen belőlem!?Sajnos nem tudok olyan lány lenni aki mindenre bólogat és beletörődik. Ennél intenzívebb vagyok és leszek is mindig.

Egy barátom levetítette a szituációt a saját kapcsolatára: Kerek perec kijelentette, egyedül akkor tenné ezt ha szakítani akarna. Szerinte már a lánykérés is hiba volt. Túl korán, 15 éves gyerekfejjel gondolkozva köteleztük el magunkat. Azt is mondta nekem, hogy egy lánnyal tény hogy ilyet nem lehet megtenni. Ezért is gondolja át ezerszer és még annál is többször a lánykérést hónapok óta. Mert bár  érzi azt hogy ő az az ember, az igazi és senki más nem lesz soha, ha vannak hullámvölgyek mégis elbizonytalanodik vagyis  megijed. És ő biztosra akar menni. És mindenki biztosra megy, amikor egy ilyen lépést tesz. Felmerült benne hogy talán van valakije. Erre gondolni sem akarok. Én tudom,bárki bármit mond vagy gondol,  hogy a mi kapcsolatunk mennyire tökéletes volt. Mármint a lelkeink együtt…Hogy mi a szerelmünkkel bármire képesek lehettünk volna!

Amikor a Szex és New York első részét néztem, álmomban nem hittem volna hogy ez valóság lehet. Imádtam a sorozatot és mindig olyan akartam lenni mint ők. Vidámak, boldogok, pedig tudtam hogy minden csak látszat mert éppúgy küszködnek nehézségekkel. Azt szerettem volna sokáig, ha a barátnőimmel mi is olyanok vagyunk. Mindig filmbe illő dolgokat akartam tenni és azt kívántam, legyen néha valóság amit ott látok. Arra nem számítottam, hogy pont a legkeményebb rész történik meg velem, pedig még az én Bigem is megtaláltam..

Háát így lesz a legszebb évből a legpocsékabb. Nem lesz esküvőm és még beteg is vagyok. Vajon hányszor kell még felállnom a szarból!?Hányszor kell még ezt éreznem!?Sokáig nem hittem magam erősnek, de ennyi mindenen keresztülmenni úgy, hogy közben ne veszítsem el az igazi önmagam. Ehhez kell igazán erő.

Kívánom mindenkinek azt,  becsülje meg ha nagyon szeretik, vigyázzon arra a kincsre és ne engedje elveszni. Értékeljen minden egyes pillanatot, mert lehet hogy  egyszer túl késő lesz. Sajnálom hogy én nem ébredtem fel előbb.

Talán egyszer engem is megtalál majd a boldogság. És nem csak ideig-óráig. Ebből is csak tanultam valamit.  Ahogy eddig is mindig. Az élet egy nagy lecke. Én pedig igyekszem ezentúl sokkal jobb diák lenni.

PCOS

Policisztás ovárium szindróma az egyik leggyakoribb oka a női meddőségnek. A nők tizedét érinti ez a betegség, de nagy részük nem tud róla. Hátterében egy igen összetett anyagcsere-zavar áll. Tünete a peteérészavar, a rendszertelen ciklus és terméketlenség. Feltételezések szerint a betegség általában öröklődik, ezért érdemes figyelni arra, hogy a szüleink, nagyszüleink, szüleink testvérei között előfordult-e a tünetegyüttes.

                                       

Bár 75 éve felfedezték, azóta sem tudják az orvosok pontosan, miért alakul ki. Az újabb kutatások szerint a PCO szindrómának kialakulásában nagy szerepe van az inzulin rezisztenciának.

Az inzulin szerepe, hogy a vércukorszintet szabályozza. Mikor eszünk, megemelkedik a vércukorszint a bevitt táplálék (CH) hatására. Hogy a vércukorszint ne legyen tartósan magas, a hasnyálmirigy inzulint termel. Ez lenyomja a vércukor szintet az eredeti szint közelébe. Akik inzulinrezisztensek, azoknak a szövetei, sejtjei nem érzékelik az inzulin jelenlétét. Ennek eredménye, hogy az inzulinszint nagyon magas lesz, és nem is tér vissza egy nyugvópontra.  A magas-inzulinszint túlzott férfihormon(androgén)-termelődésre ösztönzi a petefészkeket. Ahhoz hogy egy egészséges peteérés végbemenjen, megfelelő arányban kell lennie a petefészek által termelt androgén - illetve az ösztrogén szintnek. A PCO-s betegeknél az androgén aránya túl magas, ezért a petesejtek nem tudnak teljesen megérni, és a tüszőrepedés elmaradhat. A be nem érett tüszők cisztákká alakulnak, és a petefészek burka alatt maradnak. Ennek eredményeképpen a petefészek megnagyobbodik, (a normálisnál 1,5-3-szor nagyobb), burka megvastagszik és legtöbbször opálos fehér színt kap. Hüvelyi UH-n ez jól felismerhető. Ha teherbeesés mégis megtörténik, a megváltozott hormonszint miatt a vetélés valószínűsége magasabb.

Előfordulhat, hogy a PCO-s nő nemcsak inzulinrezisztenciával küszködik, vagy nem kifejezetten inzulinrezisztens, ezért további vizsgálódásra lehet szükség. Az endokrin zavarokat egyéb szervi rendellenességek is okozhatják, a leggyakoribb a pajzsmirigy-rendellenesség (alul- vagy túlműködés), és a hipofízis aedenoma (agyalapi mirigy jóindulatú daganata, ami magas prolactinhoz vezet), illetve egyéb elváltozások.

Forrás: www.pcos.hu

Hosszú hosszú ideje kerestem, kutattam, mi az oka annak hogy nem érezhettem magam teljes értékű nőnek. Megérezzük mi nők, ha valami nincs rendben velünk és ez többnyire pszichés problémákat  is okoz. Indulatosabbak, ingerlékenyebbek, érzékenyebbek leszünk, hiszen a hormonjaink nem úgy működnek, ahogy kellene. Az elmúlt években meg sem tudom mondani hány orvosnál jártam. Belgyógyász, nőgyógyászok, endokrinológus, pszichoterapeuta, sok sok UH, röntgen és MR. Mégsem történt semmi sokáig. Ha találtak is valamit, kezeltek ezzel-azzal, a végső megoldás mégsem született meg. A problémák úgyanúgy fennálltak, a párkapcsolataim rendre nem úgy mőködtek ahogy szerettem volna, sokszor már magamon kívül másra egyáltalán nem tudtam koncentrálni, természetesen negatív értelemben.Elkeseredett és reményt vesztett lettem, már alig akartam észrevenni a mindennapi örömöket.  Nem értjük hogy nem derült ki a tegnapi napig, hogy a fenti betegséggel küzdöm. (Senkit nem szeretnék hibáztatni, okolni amiért ezeken végig kellett mennem, inkább hálás vagyok a sorsnak hogy végül jó kezekbe kerültem) Pár hete egy nagyon kedves doktornőnek a közreműködésével  új nő-nőgyógyászhoz kerültem, mert az állapotom nemhogy javulni, rosszabbodni kezdett. Ő volt az aki segített felismerni a valós helyzetet, ami gyanítjuk már régebben elkezdődött és mégsem vette észre eddig senki.

Nehéz feldolgozni, hogy mindaz amiről mindig álmodtam, elég távol került tőlem. Nagy családra vágytam, semmi mást nem akartam, csak sok sok gyerkőcöt igazán boldog szülőkkel. Tudom hogy semmi nem lehetetlen, de azt is, hogy nem lesz könnyű menet ez most. Próbálok erősen hinni. Sőt, amióta tudom mindezt, jobban hiszek mint valaha.

Fura egy érzés volt amikor bementem a kórházba és az orvos kétkedve fogadott, a papíromra pillantva közölte irónikusan hogy "nah igen..tipikus PCO-s beteg vagyok."Az elhízásra gondolt, mert az összes tünetegyüttes közül ezt az egyet nem produkálom. Erre azt tudtam válaszolni hogy a pajzsmirigy-alultermelésemnél már rácáfoltam erre hiszen elvileg az is elhízást kellene, hogy okozzon én pedig az 53 kg-mal lassan átlátszó leszek:)Amikor a monitorra nézett kicsit meglepődött mikor látta hogy mind a két petefészkemen észrevehetőek a betegség jelei. Nagyon nehéz szembesülni azzal, amikor a petefészkeimet körbevevő apró ciszták már nem a proplémát jelentik, hanem egyik tünetét a valós állapotnak. Visszamentem a nőgyógyászhoz és átbeszéltünk mindent. Nagyon megértően viselkedett, igazán empatikus volt velem.

 A tegnapi nap több szempontból is nehéz volt nekem, de mára összekaptam magam és most már tudok örülni annak is, hogy legalább tudom mi a baj és azon leszek, hogy megoldjam. Bújom a netet és mindenfélét olvasok, kíáncsi vagyok,  hogy mik a kilátásaim.

Ahol tartunk most: Tegnap kiderült mi a helyzet, pénteken megcsinálják a vércukor-terhelést amikor is éhgyomorral, reggeltől fél óránként vesznek vért a hasfalamből, glükózoldatot adagolva a szervezetembe. Majd hétfőn vissza a nőgyógyászhoz és az  eredmények tudatában elkezdjük a kezelést.

Szerencsére a fentiekben említett hipofízis aedenoma elvethető hiszen a prolactin szintem a helyes tartományban van, ezt is tegnap erősítette meg a múlt heti vérvételem eredménye. A pajzsmirigy probléma viszont már évek óta adott, arra gondoltam hogy a jövőben a belgyógyász helyett endokrinológussal fogok konzultálni ez ügyben, talán többet tud segíteni majd a nőgyógyásszal karöltve.

"A PCOS egyelőre nem gyógyítható, de a tünetek visszafordíthatóak, és az állapotromlás megakadályozható az éveken át alkalmazott megfelelő kezeléssel. "

Nem állítom hogy a toppon vagyok lelkileg, de igyekszem mindent  elkövetni hogy végre én is igazi nő legyek, hogy ne keseredjek el, mert ennél nagyobb tragédiák is vannak az életben. Bátran állok a dolgok elébe és várom azt amit a sors tartogat számomra, mert anyának lesz igaza, mindent meg fogunk oldani!Az biztos hogy a 2011-es PCOS közönségtalálkozón már én is ott leszek.

Egy kis esküvő - avagy irány Varsó!?!?:)

Megbeszéltük a Drágámmal, hogy tegnaptól kezdve egy hétig nem beszélünk az esküvőről és egy kis pihit tartunk a szervezéssel kapcsolatban. Ő kérte igazából, bevallom, az agyára mentem vele. Sokat rágódtam hogyan tudnám levenni a legtöbb terhet róla, de mindig arra jutottam, hogy úgy az igazi, ha mindent ketten csinálunk. De ő mégiscsak egy férfi:) és bármilyen kreatív vagy lelkes is, muszáj neki néha egy kis pihenő, különben hamar elveszik a varázs. Az az igazság hogy elfáradtunk..fejben..Kezdetben azért ment el a kedvünk olykor-olykor, mert belecsöppentünk az esküvők világába és volt alkalmunk megismerni az árnyoldalait is. Megláttuk benne a bizniszt, hogyan teszi tönkre az a csúnya pénz sok házaspár álmát, vágyait. Rengeteg energiát fektettünk abba hogy az általunk meghatározott keretbe beleférjünk és a mai napig ez okozza a legtöbb fejtörést számunkra. Egy fillérrel sem szeretnénk többet költeni annál amink van illetve amit addig félre szeretnénk tenni. Eddig azt gondolom nagyon ügyesen lavíroztunk, de bizony ez sok idegeskedéssel és erőfeszítéssel járt és jár.

A másik: Ő az esküvőnket a következőképpen tervezte el. Varsóban megismert egy nagyon csodálatos és hangulatos kis templomot. Maga a város is lenyűgözte, hát még az a templom. Szerette volna ha elutazunk és ott, csak mi ketten, esetleg négyen megtartjuk a szertartást. Itt ütköztek először a nézeteink. Amikor már szétkürtöltük rokonnak, barátnak az esküvőnk hírét, egyszerűen nem tudtam és persze nem is akartam megfosztani őket ettől a pillanattól. Úgy éreztem, a csodálatos naphoz hozzátartozik a csodálatos ruha, a csodálatos barátaim, a családom, az hogy egy nap csak ránk figyeljenek, hogy egy nap csak a miénk legyen. Úgy igazán..természetesen az ő álma számomra is vonzó volt, szerettem volna ha ezt titokban tesszük meg és utána mesélni el az egészet, hadd pukkadjanak :-P. Hát valahogy nem így alakult. Hozzá kell tennem azt is azért, hogy amikor mi titkos esküvőről álmodoztunk, a családommal, az ő családjával és jó pár barátommal hadilábon álltam, úgy éreztem hogy senkinek sem vagyok annyira fontos, hogy érdemes legyen megosztani velük ezt a pillanatot. Akkoriban viszont jött egy fordulópont édesanyámmal, amikor végre egy hosszú hosszú évek óta húzódó falat sikerült lebontanunk. Mindemellett nem állíthatom sajnos, hogy Danim családjával az első perctől felhőtlen volt a viszonyom, ott sem volt egyszerű a helyzetem, állati sok harcot vívtam, vívtunk mire mindenki megértette miről is van szó köztünk, mire hajlandóak voltak megismerni, milyen ember is vagyok valójában. Megváltoztak a dolgok minden irányban. A  barátaim lelkesebbek lettek mint én magam, a családjaink jóban vannak és egyre többet találkoznak, minden, aminek ezelőtt nyoma sem volt a múltamban.

Így már nehezebb volt azt mondani, hogy irány Varsó!:)

A harmadik: Megint az a csúnya pénz..Nagyon nem mindegy, hogy az ember az első 1 millióját mire költi el. Akik ismernek, tudják hogy mi a nulláról indultunk, jelenleg is albérletben lakunk, fogalmunk sincs róla, hogyan fogjuk valóra váltani a terveinket. Az elején leszögeztük, ha lesz esküvőnk, annak minden egyes részletét magunk fizetjük, hiszen egyikünk családja sincs abban a helyzetben hogy ezt átvállalja tőlünk, de ha abban lenne sem fogadnánk el. Sajnos rengeteg rossz példát is láttam azokban az esetekben amikor az ősök átvállalták a költségeket. Olyankor többnyire a leendő anyós és após akarata érvényesült, volt hogy több volt az ismerős a szülők részéről a lagziban, gondolván, ha ők fizetik, legyen az és olyan amit ők akarnak és amilyennek ők akarják. Jesszus. Mennyi menyasszonyka szenved attól hogy megmondják helyette milyen  lehet a dekor, mi lehet a kaja, hol legyen a szertartás és még akár hogy mivel érkezzenek a helyszínre. Az egyik lovaskocsit akar, a másik limuzint, a szerencsétlen pár meg pislog mert mindenkinek a kedvében szeretne járni, mondván nekik a pénz miatt kevés beleszólásuk van, és ők igenis szófogadó gyerekek lesznek....nem gondoltam volna. Na és persze sok konfliktus adódik abból, mikor a családok nem egyformán állnak anyagilag, az egyik ennyit ad, a másik akkor miért csak annyit, egymásra fújnak vagy akár össze is vesznek ezen. Ha pedig nem vesznek össze, " a szegényebb" szülőpár szenved attól belül még ha  ki ugyan nem is mondja, hogy bármennyire szeretné, nem tudja a gyerekének megadni azt, amit a másik fél igen.

Szerencsések azok a párok, akik ezt szépen össze tudták kordinálni, akiknek ebból nem származtak kellemetlen pillanatai és akiknek a szüleivel kapcsolatos esete egyik fenti kategóriába sem tartozik. Biztosan ilyen is létezik, ők tényleg nagyon jól járnak, jártak.

Visszatérve, mit is akartam ebből kihozni. Az hogy mi félreteszünk rá, sok lemondással jár, amitől a hétköznapokon viszont sokat is szenvedünk. Főleg hogy ezelőtt mindketten nagyon kényelmes életet éltünk anyagilag. Ilyenkor felvetődik a kérdés hogy ne költsük-e inkább el másra ezt a pénzt, pl. arra hogy elinduljunk valamerre..Főleg Dani filózik rajta sokat, ő az aki sajnálja elkölteni erre a nagy bulira:)Most úgy tűnhet hogy nem is akarja igazán, de erről szó sincs. Ne kombináljon senki. Az egyetlen oka, hogy nagyon okosnak kell lenni, hogy jusson is maradjon is. Én azt mondom hogy nem ez fog számítani, de tudjuk hogy manapság igenis minden forintnak súlya van. Amit én gondolok, hogy nem ezen fog múlni az életünk, utána is egyenesbe tudunk jönni, de ebben kicsit mások vagyunk. Próbáljuk keresni a megoldásokat, ami elég nagy erőfeszítés mindkettőnknek. De megoldjuk. Mert mi ketten mindent megoldunk. :)

A legcsodálatosabb érzés...

Úgy érzem, ebben az évben rengeteg változás és örömteli pillanat vár majd ránk. Legalábbis nagyon szeretném ha így lenne, mert mindannyian megérdemeljük.

Tegnap találkoztam középsulis barátnőmmel, Mártival. Már 1 hónapja nem tudtuk összehozni, a kangoot is hanyagoltam, pedig nem szabadott volna tudom...tudom.. Munka után végre volt egy kis időnk és beültünk teázni. Márti már Karácsony előtt szerette volna ha bejutok a boltba, sajnos sehogy sem sikerült odaérni Sárvárra hozzá. Így tegnap délutánig kellett várni hogy megtudjam végre: BABÓCÁJUK LESZ:)Igeeeen, kisbabájuk lesz és már 4 hónapos. Az első 3 hónapban ahogy az lenni szokott,  titkolták mindenki előtt, az utóbbi 1 hónap pedig a sikertelen randimegbeszélések eredménye.. De sebaj, a lényeg hogy tegnap elhalmozott az örömáradat és felváltva sírtunk-nevettünk. Azt hiszem, valóban ez lehet a legcsodásabb érzés a világon. Már látszott a pocakja, de amilyen suta tudok lenni, valószínűleg észre sem vettem volna, pedig már tényleg egészen kikerekedett.:))

Szavakkal leírni sem tudom hogy mit éreztem. Bár nem én várom, mégis olyan volt mintha belemásztam volna a barátnőm lelkébe. Nagyon sok mindenen mentünk keresztül, középiskolás éveim második felében keveredtem az ő társaságukba és a barátságunk azóta tart. Olyan volt nekünk mindig mint az anyukánk. Bármilyen bánatunk vagy örömünk volt, ő a rendelkezésünkre állt, és ez a mai napig így van.

A párját is könnyen elfogadtuk, megszerettük!Felsőfokú tanulmányaik alatt jöttek össze és a szerelem azóta is rendíthetetlen. Mint mindenkinek, nekik sem kínálta tálcán az élet a boldogságot, de tudtam, tudtuk, hogy a sors egyszer kárpótolja őket mindenért!Amikor először beszéltek arról tavaly hogy mik a terveik, nagyon szurkoltam. Egyből éreztem is, hogy nem lesz semmi gond, ha ők eldöntik hogy jöhet a baba, akkor jönni is fog. Semmi kétség nem volt bennem.

Egy nagyon kedves és számomra fontos emberrel beszélgettünk arról egyik jóga órám után, hogy a sors mindig tudja mikor minek kell történnie, nincsenek véletlenek. A baba is tudni fogja hogy mikor és hová kell érkeznie. Így is van.

Ragozhatnám még mekkora örömet szereztek nekem és a társaságunk többi tagjának, sőt még a családomnak is ezzel, de felesleges lenne. Ő tudja hogy mennyire szeretjük és mennyire várjuk vele együtt a júliust. Igen, az esküvőnk után 1 hónappal érkezik a csöppség. Természetesen ragaszkodik hozzá hogy a hatalmas pocakjával is az utolsó pillanatig mellettem legyen a NAGY NAPON, de azért kímélem amennyire csak lehet. :)

Ami még szintén nagyon fontos, de a babavárás mellett szinte eltörpülő esemény, hogy összeházasodnak még idén, pontosabban március 19-én. Igaz, most csak a polgári esküvőt tartják és amikor már tudnak arra is kellő figyelmet és időt szánni, megtartják a templomit és a lagzit. Talán jövőre..majd kiderül.  A lényeg hogy ilyen boldognak még soha nem láttam!És ez olyan jóóóóóóóóó......

Az a bizonyos habostorta...

Az ember fejébe annyi de annyi gondolat belefér,sokszor csodálkozom, hogy tudok ennyi mindent észben tartani és nem csodálkozom amikor sok dolgot pedig elfelejtek. Szeretném magam utolérni és minden mozzanatot lejegyezni ide ami mocorog bennem, nehogy azok is a feledés homályába merüljenek.

Az elmúlt évet nem sorolnám a legjobb éveim közé, annak ellenére sem, hogy életem legcsodálatosabb és egyik legfontosabb döntését hoztuk meg a szerelmemmel. Igaz, nem vagyunk együtt olyan régóta, az összehangolódás pillanatok alatt sikerült, nem is akárhogyan. Azzal hogy mi összejöttünk, hirtelen lett pokoli az élet és mennyei egyaránt. Mindketten egy stabil hátteret adó kapcsolatot hagytunk ott azért, hogy együtt próbáljuk meg felépíteni a jövőnket a semmiből, a nulláról. Soha nem éreztem magam öregnek, mindig örültem mikor a 28 évemmel 18-nak néztek, szinte el is hittem, nem mintha a valós koromat szégyellnem kellett volna. De tavaly minden megváltozott. Azt gondoltam, természetesen a gyengébb pillanataimban, hogy mindennek vége, ennyi idősen mit akarok én elindulni az úton, miért nem maradok inkább nyugton a hátsómon és miért nem törődök bele abba amit a sors szánt nekem, szülök pár gyerkőcöt és boldogan élünk míg meg nem halunk. Később persze rájöttem, hogy tévedtem. A sors nem ezt szánta, a sors ennél sokkal többet tartogat a számomra. Ugyanis a boldogság relatív. Mindenkinek mást jelent. Amikor megismertem a páromat, pontosabban mikor rájöttem hogy mennyire hiányzik nekem mikor nincs mellettem,  megértettem mindent.Miért is éreztem sokszor a magány gúnyos árnyékát, miért öregedett meg annyira a lelkem. A boldogság pénzben vajmi kevésbé mérhető. Őt választottam és a bizonytalan jövőt, bátran állíthatom, hogy az igaz szerelmet. Azt a férfit akit minden nő elképzel magának. Kivül-belül. Egy kivétellel persze, az a bizonyos magasság-különbség..de a szerelem azt is legyőzte. Kételkedtem benne, így utólag bevallhatom, nem kellett volna. Sokszor foglalkoztatott a kérdés, hiszen mindig fontos kitétel volt hogy nem lehet alacsonyabb nálam a társam. Volt amikor túl sokat is foglalkoztam a kérdéssel, de szerencsére a környezetem nagyon pozitívan állt hozzánk, mindenkinek a szívébe hamar belopta magát, sokat segítettek nekem a barátaink. Annak ellenére amit éreztem, a hatalmas szerelmet iránta, nagyon összetörtem, hiszen mindezt egy szakítás előzte meg. Kegyetlen hónapok voltak. Azt a fájdalmat amit éreztem, szavakkal leírni sem tudnám. Bármennyire is tudtam hogy lesz támaszom, csak egy szavamba kerül, mégis összetört a lelkem, hiszen mikor egy kapcsolat véget ér, mindig kicsit kevesebb lesz az ember valamivel. Később persze újratöltődik, de ahhoz idő kell. Mások szemében egyszerűbbnek tűnhetett az ahogy lezajlott, de kicsit sem volt az, ez biztos. Úgy éreztem magam mint egy kislány egyedül a nagyvárosban, nem találtam a helyem sehol, mindentől és mindenkitől féltem, azt sem tudtam hogy fogok boldogulni, hogy induljak neki. Esküszöm, voltak olyan pillanataim, amikor a boltba nem mertem bemenni, nehogy beszélnem kelljen valakivel. Szerencsére mellettem volt a családom, akik hatalmas fordulatot vettek és mindent elkövettek hogy biztosítsanak támogatásukról. Elkezdtem hinni abban hogy semmit sem fogok megbánni, hogy jó döntést hoztam.

Lassan aztán elválaszthatatlanok lettünk, minden percünket megosztottuk a másikkal, mindig azt kérdeztem magamtól, hol bujkált ez a fiú eddig. :)Mennyi keserves pillanatot spóroltunk volna meg magunknak és másoknak azzal ha már évekkel ezelőtt elém áll és azt mondja nekem: szia, én vagyok a másik feled..

De tudom, minden így volt jó ahogy volt. Sokat tanultam a korábbi kapcsolataimtól, egyiket sem bántam meg és hálás vagyok amiért felnőhettem és megtanították nekem hogy az ÉLET NEM HABOSTORTA...

A lánykérés az én véleményem szerint is nagyon korán történt, meg is ijedtem emiatt, féltem hogy nem ismerjük egymást eléggé és majd jönnek a meglepetések. Belegondoltam hogy mennyi idő kell amíg kiismerjük a partnerünket és miután arra jutottam hogy arra egy élet is kevés, már nem érdekelt az idő. Az érzés számít. A pillanatnyi érzések, az áramütés amiről addig csak könyvekben olvastam. A vágy hogy ő ne legyen senki másé soha, csak az enyém. Mindig azt mondtam magamnak, hogy akkor működik tökéletesen egy kapcsolat, ha a másiktól mindig többnek érezzük magunkat, vagy egyenlőnek, de semmiképpen sem kevesebbnek. Örülök hogy ez megadatott nekem is. Folytatom, de most már bementem, mivel egy ideje piszkozatban van, nem volt időm befejezni ezt a posztot. Most is olyan se eleje, se vége lett, ennyire futotta:))

Első lépések

Már azt sem tudom hányadik blogomnak indulok neki. :) Na nem azért mert nem vagyok kitartó és félúton eltűnök a színről, csupán az eddigi blogjaimnak egytől egyig funkciója van/volt. Némelyik arra volt hivatott hogy magánéleti problémáimra segítsen nekem ha nem is megoldást,de egy kis megkönnyebbülést hozni. Volt olyan blogom ahol kalandos utazásaimról számoltam be minden ismerősömnek és van olyan blogom jelenleg is amit magamnak,páromnak illetve majdani családomnak írok és egyszer vélhetően egy szép kis történet kerekedik ki belőle, talán még egy könyvre való is összejön.

Na de most ez. Szerettem volna mindig egy olyan kis naplót, amiben olyan emberekkel osztom meg érdekes (és nem érdekes) pillanataimat, akik szeretnek és kíváncsiak rám, de éppen nincs annyi idő és energia a hétköznapokon arra hogy megosszam mindegyikkel. Abban bízom, hogy a blogom végigkísér, és itt lesz nekem mindig ha világgá szeretnék kürtölni bármit.

Miért most...vártam. Arra hogy megérjenek a gondolatok, hogy megérjen a kapcsolatom erre. Mert ez már jórészt a mi életünkről szól, ami szeretném ha sokáig tartana együtt. Esetleg örökre. De ha nem is örökre (mert tudjuk hogy ez lehetetlen kérés), nagyon nagyon nagyon sokáig.

Ennyit bevezetésül. Mindenki aki veszi a fáradtságot hogy beleolvasson a lelkivilágom egy részébe, egy kis darabot kap belőlünk, mert mi ilyenek vagyunk. Szívesen adunk, szívesen osztozkodunk. Mert adni jó:))