Az ember fejébe annyi de annyi gondolat belefér,sokszor csodálkozom, hogy tudok ennyi mindent észben tartani és nem csodálkozom amikor sok dolgot pedig elfelejtek. Szeretném magam utolérni és minden mozzanatot lejegyezni ide ami mocorog bennem, nehogy azok is a feledés homályába merüljenek.
Az elmúlt évet nem sorolnám a legjobb éveim közé, annak ellenére sem, hogy életem legcsodálatosabb és egyik legfontosabb döntését hoztuk meg a szerelmemmel. Igaz, nem vagyunk együtt olyan régóta, az összehangolódás pillanatok alatt sikerült, nem is akárhogyan. Azzal hogy mi összejöttünk, hirtelen lett pokoli az élet és mennyei egyaránt. Mindketten egy stabil hátteret adó kapcsolatot hagytunk ott azért, hogy együtt próbáljuk meg felépíteni a jövőnket a semmiből, a nulláról. Soha nem éreztem magam öregnek, mindig örültem mikor a 28 évemmel 18-nak néztek, szinte el is hittem, nem mintha a valós koromat szégyellnem kellett volna. De tavaly minden megváltozott. Azt gondoltam, természetesen a gyengébb pillanataimban, hogy mindennek vége, ennyi idősen mit akarok én elindulni az úton, miért nem maradok inkább nyugton a hátsómon és miért nem törődök bele abba amit a sors szánt nekem, szülök pár gyerkőcöt és boldogan élünk míg meg nem halunk. Később persze rájöttem, hogy tévedtem. A sors nem ezt szánta, a sors ennél sokkal többet tartogat a számomra. Ugyanis a boldogság relatív. Mindenkinek mást jelent. Amikor megismertem a páromat, pontosabban mikor rájöttem hogy mennyire hiányzik nekem mikor nincs mellettem, megértettem mindent.Miért is éreztem sokszor a magány gúnyos árnyékát, miért öregedett meg annyira a lelkem. A boldogság pénzben vajmi kevésbé mérhető. Őt választottam és a bizonytalan jövőt, bátran állíthatom, hogy az igaz szerelmet. Azt a férfit akit minden nő elképzel magának. Kivül-belül. Egy kivétellel persze, az a bizonyos magasság-különbség..de a szerelem azt is legyőzte. Kételkedtem benne, így utólag bevallhatom, nem kellett volna. Sokszor foglalkoztatott a kérdés, hiszen mindig fontos kitétel volt hogy nem lehet alacsonyabb nálam a társam. Volt amikor túl sokat is foglalkoztam a kérdéssel, de szerencsére a környezetem nagyon pozitívan állt hozzánk, mindenkinek a szívébe hamar belopta magát, sokat segítettek nekem a barátaink. Annak ellenére amit éreztem, a hatalmas szerelmet iránta, nagyon összetörtem, hiszen mindezt egy szakítás előzte meg. Kegyetlen hónapok voltak. Azt a fájdalmat amit éreztem, szavakkal leírni sem tudnám. Bármennyire is tudtam hogy lesz támaszom, csak egy szavamba kerül, mégis összetört a lelkem, hiszen mikor egy kapcsolat véget ér, mindig kicsit kevesebb lesz az ember valamivel. Később persze újratöltődik, de ahhoz idő kell. Mások szemében egyszerűbbnek tűnhetett az ahogy lezajlott, de kicsit sem volt az, ez biztos. Úgy éreztem magam mint egy kislány egyedül a nagyvárosban, nem találtam a helyem sehol, mindentől és mindenkitől féltem, azt sem tudtam hogy fogok boldogulni, hogy induljak neki. Esküszöm, voltak olyan pillanataim, amikor a boltba nem mertem bemenni, nehogy beszélnem kelljen valakivel. Szerencsére mellettem volt a családom, akik hatalmas fordulatot vettek és mindent elkövettek hogy biztosítsanak támogatásukról. Elkezdtem hinni abban hogy semmit sem fogok megbánni, hogy jó döntést hoztam.
Lassan aztán elválaszthatatlanok lettünk, minden percünket megosztottuk a másikkal, mindig azt kérdeztem magamtól, hol bujkált ez a fiú eddig. :)Mennyi keserves pillanatot spóroltunk volna meg magunknak és másoknak azzal ha már évekkel ezelőtt elém áll és azt mondja nekem: szia, én vagyok a másik feled..
De tudom, minden így volt jó ahogy volt. Sokat tanultam a korábbi kapcsolataimtól, egyiket sem bántam meg és hálás vagyok amiért felnőhettem és megtanították nekem hogy az ÉLET NEM HABOSTORTA...
A lánykérés az én véleményem szerint is nagyon korán történt, meg is ijedtem emiatt, féltem hogy nem ismerjük egymást eléggé és majd jönnek a meglepetések. Belegondoltam hogy mennyi idő kell amíg kiismerjük a partnerünket és miután arra jutottam hogy arra egy élet is kevés, már nem érdekelt az idő. Az érzés számít. A pillanatnyi érzések, az áramütés amiről addig csak könyvekben olvastam. A vágy hogy ő ne legyen senki másé soha, csak az enyém. Mindig azt mondtam magamnak, hogy akkor működik tökéletesen egy kapcsolat, ha a másiktól mindig többnek érezzük magunkat, vagy egyenlőnek, de semmiképpen sem kevesebbnek. Örülök hogy ez megadatott nekem is. Folytatom, de most már bementem, mivel egy ideje piszkozatban van, nem volt időm befejezni ezt a posztot. Most is olyan se eleje, se vége lett, ennyire futotta:))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése